Miért kell a bűnösnek meghalnia?

David Clayton

Miért kell a bűnösnek meghalnia? Ki állította fel ezt a szabályt, és miért volt erre szükség? Nem lehetett volna a problémát valamilyen más, irgalmasabb úton megoldani? Miért kell az embernek akár a legjelentéktelenebb bűnéért is meghalnia? Hosszú évekig törtem a fejem ezeken a kérdéseken, de nem találtam kielégítő választ. A legtöbb keresztény általában beéri azzal a válasszal, hogy „Isten kijelentette, hogy így kell lennie” – továbbá, hogy „az igazságszolgáltatás megköveteli a bűnös halálát”. Eleinte én is beértem ezzel az érveléssel, de ahogy egyre jobban megértettem Isten gyöngéd szeretetének végtelen nagyságát – legyen szó, akármely teremtményről, akár a legaljasabb bűnösről is –, a korábbi válaszok egyre kevésbé tűntek számomra kielégítőnek. Mélyen el kellett gondolkodnom, és imádságos szívvel kutattam, mit mond a Biblia erről a kérdésről.

A szokványos keresztény válasz így hangzik: „Nos, a bűnösnek azért kell meghalnia, mert a törvény elítéli, és halállal sújtja őt.” A bűnös halála – úgy tűnik – teljes mértékben és kizárólagosan a törvényhez való viszonyából fakad. Ez az elgondolás mélyen gyökerezik a keresztény gondolkodásban, s bár részben igaz, mégsem tükrözi a teljes valóságot. Gondoljuk csak meg, mi is valójában a törvény. A törvények általában olyan alapelvek vagy szabályok, amelyek meghatározzák a dolgok működését. Amikor azonban törvényekről beszélünk, akkor kétféle törvényt kell megkülönböztetnünk. Vannak természeti törvények és jogi törvények – a köztük lévő különbség tudatosítása pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, miért kell a bűnösnek meghalnia.

Természeti törvények

Ami a természet törvényeit illeti, általában nem szorul magyarázatra, miért fontos ezekkel összhangban működnünk. A szabályok be vannak építve a természetbe: nem tudjuk ezeket sem megváltoztatni, sem módosítani. Ezek a törvények egyszerűen csak leírják, hogyan működik a természet. Azért hívjuk őket törvényeknek, mert soha nem változnak, minden esetben ugyanúgy működnek. A természet minden dolgot ezen elvek szerinti működésre kényszerít.

Vegyük például a gravitáció törvényét. Ez a törvény egy bizonyos viselkedést követel meg tőlünk, és tudjuk, ha másként viselkedünk, az súlyos következményekkel jár. Ha ugyanis nem értek egyet a gravitáció törvényével, lehet, hogy egyszer csak gondolok egyet, és lelépek egy négyemeletes bérház tetejéről. Hamar belátom, hogy ha nem viselkedek a gravitáció törvényével összhangban, annak súlyos következményei lesznek rám nézve: bizonyára kitörik a nyakam. Nem lényeges tehát, hogy szeretem-e a természeti törvényeket vagy sem. Ha ugyanis figyelmen kívül hagyom őket, akkor annak szomorú következményei lesznek. Ez minden természeti törvényre igaz.

Jogi törvények

A törvények másik csoportját, a jogi törvényeket egy hatalmi szerv fekteti le. Ezek olyan törvények, amelyeket a társadalom – az értelmes együttélés biztosítása érdekében – szükségesnek tart. A jogi törvények népenként és az éppen hatalmon lévő jogalkotó szervenként változhatnak. Ezen törvények esetében az engedetlenség nem feltétlenül jár következménnyel. Sok esetben megtörténik, hogy a törvényszegő büntetés nélkül megússza tettét. A jogi törvények betartatása nem magától értetődő, ellentétben a természeti törvényekkel, ahol a következmény elkerülhetetlen. A jogi törvények esetében a hatalmi szervnek két dologról kell gondoskodnia: meg kell hoznia a törvényeket, és be is kell tartatnia azokat. Ez utóbbit úgy éri el, hogy büntetéseket szab ki a törvényszegőkre, melyeket azután neki kell végrehajtania.

Általában igaz, hogy a különböző országok jogi törvényeiben sokszor találhatunk hibát, sőt, igazságtalanságot is. A természeti törvények azonban mind Istentől származnak. A természeti törvények mindig jók. Úgy alkotta meg a világegyetemet, hogy a beépített természeti törvények tökéletes egyensúlyt és harmóniát biztosítsanak minden élőlény számára, örök időkön át.

Az erkölcsi törvény természete

Az erkölcsi törvényről általában azt mondják, hogy ez Isten jellemének „szöveges megfogalmazása”. Azonban az a forma, ahogy az erkölcsi törvény a tízparancsolatban megjelenik, nem képes visszaadni Isten jellemének teljességét, és ezért pontosabb lenne azt mondani, hogy a tízparancsolat Isten jellemének csak egy „kivonata”, nem pedig pontos leírása. Ugyanakkor, ha igazán megértjük az erkölcsi törvényt – legmélyebb jelentéseit is figyelembe véve –, akkor világosabb képet kapunk arról, milyen is Isten erkölcsi természete. Az erkölcsi törvény írásos formája tehát csak kivonata az igazi erkölcsi törvénynek, mely Isten maga. Más szavakkal: Isten nem alkotott újat az erkölcsi törvénnyel, hanem csak megfogalmazta számunkra, milyen is Ő, s hogyan kellene élnünk.

Ezzel a törvénnyel összhangban élni annyi, mint Istennel egységben lenni. És mivel Isten az élet, ezért a Vele való egység: egység az élettel. Ha azonban valaki kikerül az erkölcsi törvénnyel való összhangból, akkor nem lesz többé egységben sem Istennel, sem az élettel. Ennek elkerülhetetlen következménye a halál. Istennek nem kell külön elítélnie vagy megölnie az ilyen embert. Abban a pillanatban, amikor úgy dönt, hogy elválik az élet egyedüli forrásától, Istentől, az ember szükségszerűen halált von magára.

Világosan látható tehát, hogy az erkölcsi törvény természeti törvény. Ezzel összhangban járni: élet. Elhajolni tőle: halál. Nincs szükség ítéletre, nincs szükség kivégzésre. A bűn maga is elvégzi dolgát, ami természetes következménye a törvény működésének.

Hogyan jött be a halál?

Az Éden kertjében Isten ezt mondta Ádámnak a jó és gonosz tudásának fájáról: „A mely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1Móz 2:17) Sokan ezt úgy értelmezik, hogy Isten azzal fenyegette Ádámot, hogy ha eszik a fáról, Isten kénytelen lesz megölni őt. De valóban erről van itt szó? Isten itt fenyegetőzött vagy jövendőt mondott? Arról beszélt, amit Ő tesz majd, vagy egyszerűen csak fel akarta világosítani Ádámot arról, mi lesz tettének természetes következménye, ha kilép az Istennel való egységből? Pál apostol ezt írja:

„Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek.” (Róm 5:12)

Mit olvasunk? Egy ember által jött be a világra a bűn. A bűn bejövetelével együtt pedig bejött a halál is. Nem Isten hozta tehát a halált az emberre, nem Ő mérte ki ránk ezt az ítéletet: amikor a bűn bejött, a halál tőle elválaszthatatlanul követte azt! Pál ezt írja: „a halál fullánkja pedig a bűn” (1Kor 15:56). Amikor egy méhecske belénk szúrja fullánkját, akkor a benne lévő méreg elkezd testünkben dolgozni. Ha valakit egy skorpió mar meg, az abból származó méreg a halál magva lesz benne. A méreg elkezd dolgozni, míg végül beáll a halál. Ezért mondja Pál, hogy a „halál fullánkja pedig a bűn”. A bűn megmart minket és belénk engedte halálos mérgét, mely lassan, de biztosan elpusztít minket, s végül élettelenül összeroskadunk.

Pál tehát azt mondja, hogy Ádám által jött be a bűn, a bűn által pedig a halál. A halál pedig minden emberre elhatott, mivel mindenek vétkeztek. Minden ember meghal, mivel minden ember meg van fertőzve a bűn halálos mérgével (Róm 5:12). Lássuk, Pál hogyan igazolja ezen állítását:

„Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény.” (Róm 5:13)

Amikor Pál azt mondja, „a törvényig”, akkor ezt mely korszakra érti? A sínai-hegyi törvényadás előtti időről van itt szó: a világ teremtésétől fogva a Mózesnek adott törvény idejéig. A törvény mindig is létezett (mivel a törvény Isten természetét fejezi ki, Isten pedig mindig is létezett), azonban a világ népei előtt ez rejtve volt, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta azt a Sínai-hegyen.

De hogyan folytatja Pál? „A bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény.” Mit akar ezzel mondani? A gondolatmenet lényegileg a következő: A bűn bejött a világba. Az emberek bűnösök lettek. Isten azonban nem számította be nekik bűneiket, nem vádolhatta őket törvényszegéssel. Miért is? Mert még nem lett kinyilatkoztatva a törvény! A törvény nélkül az emberek nem nyerhettek világos képet arról, mi a jó és mi a rossz; és ezért nem lett volna tisztességes felróni nekik gonosz cselekedeteiket. Azonban itt van a „de”!

„Úgyde a halál uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, a kik nem az Ádám esetének hasonlatossága szerint vétkeztek, a ki ama következendőnek kiábrázolása vala.” (Róm 5:14)

Noha a törvény – mielőtt Isten kinyilatkoztatta volna – ismeretlen volt az emberek többsége előtt, a halál ebben az időben (Ádámtól Mózesig) is uralkodott az embereken. Minden embernek el kellett szenvednie a halált (Énókhot leszámítva). De mivel a bűn nem számíttatott be nekik, Isten nem ítélhette őket halálra. Hogyan is tehette volna ezt, hiszen az embereknek nem is volt ismeretük a törvényről? Ismeret hiányában pedig nem vétkezhettek Ádámhoz hasonlóan – szándékosan ellenszegülve egy kijelentett parancsnak –, mégis meghaltak. Mi okozta akkor halálukat? Nem Isten volt haláluk oka, hanem a bennük lévő bűn ölte meg őket. Bár nem volt világos ismeretük arról, mi a jó és mi a rossz, a bűn állapotában voltak. Ez az ádámi örökség termett minden emberben halálhozó gyümölcsöt (vö. Róm 5:21; 7:24; Jak 1:15).

Miért volt szükség a jogi törvényre?

Mindezek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a Biblia azt is tanítja, hogy az emberek a törvény mércéjével lesznek megmérve, és a törvény szerinti bűnösségük miatt lesznek halálra ítélve.

„Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Préd 12:16)
„Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni.” (Jak 2:12)

Ezekkel egyetemben sok más igevers azt hangsúlyozza, hogy az egyes cselekedeteinknek is jelentősége van, és Isten minden tettet mérlegre tesz az ítéletben. Hogyan illik ez a képbe? Ha a bűn az, ami megöli a hozzá fordulókat, illetve a halál a bűn természetes és elkerülhetetlen következménye, akkor miért kell Istennek büntetést szabnia ki azokra, akik bűnt követnek el? Miért van szükség egy olyan ítéletre, ami felsorakoztatja és megvizsgálja az emberek tetteit, hogy mindenki „cselekedetei szerint” kapja meg jutalmát? Miért nem hagyja Isten magára a haldokló bűnöst, ha tudja, hogy a bűn előbb-utóbb úgyis végez vele? Miért helyezi Isten az egész kérdést jogi keretbe, s miért mond ki jogi törvényeket, hozzájuk tartozó büntetésekkel, ahelyett, hogy hagyná az eseményeket a maguk medrében folyni, míg a bűn el nem végzi pusztító munkáját, megsemmisítve azokat, akik bűnbe estek?

A rómabeliekhez írt levél ad választ kérdéseinkre:

„A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik:” (Róm 5:20)

A törvény azzal a céllal jött be, hogy megnövelje, megsokasítsa a bűnt. Hogyan? Úgy, hogy ráébreszti az embert, milyen nagy a benne lakozó bűn ereje.

„Tehát a jó nékem halálom lett-é? Távol legyen: sőt inkább a bűn az, hogy megtessék a bűn, mely a jó által nékem halált szerez, hogy felette igen bűnös legyen a bűn a parancsolat által.” (Róm 7:13)

Összegezzünk: Amikor Ádám vétkezett, a bűn minden emberre elhatott. Ennek eredményeként mindenki belekeveredett valamilyen gonosz cselekedetbe, és végül mindenki meghalt a bűn miatt. A legtöbb embernek azonban fogalma sem volt arról, milyen rettenetesen bűnös is valójában. Az emberek úgy kezdtek gondolkodni a halálról, mint ami az élet természetes velejárója, és nem vették észre az ok-okozati kapcsolatot az általuk élt életforma és a mindenkire elható halál között. Isten – mivel szeretett minket – kellett, hogy találjon egy olyan eszközt, melynek segítségével rádöbbentheti az embert természetének valódi arcára, és arra, hogy igenis van összefüggés a bennünk rejlő természet és a halál között. Meg kellett tudnunk, hogy a halál okozója a bűn, hogy így a bűn irtózatossá és gyűlöletessé váljon a szemünk előtt. Istennek be kellett vezetnie egy rendszert, „hogy felette igen bűnös legyen a bűn a parancsolat által”. A törvényt jogi formulaként fogalmazta meg, hogy minden ember megérthesse a bűn valódi természetét.

A törvény „felfedezése”

A történet szerint Isaac Newton egyszer egy almafa alatt üldögélt, amikor egy alma a fejére pottyant. A tudós kutakodó elméje előtt ez az egyszerű esemény egy forradalmi „felfedezésre” nyitott kaput. Így gondolkodott: „Miért esett az alma a fejemre? Miért esett az alma lefelé és nem felfelé?” Amint erről elmélkedett, rájött, hogy a dolgok mindig is így működtek, minden esetben, minden körülmény között. Ez vezette őt a gravitáció törvényének megfogalmazására, és ezért mondjuk, hogy ő fedezte fel ezt a törvényt.

Ez a törvény természetesen már jóval Newton előtt létezett, de amikor felfedezte, ez mindenki számára újszerű kinyilatkoztatásként hatott. Ő erre a törvényre váratlanul jött rá. Newton ezután szavakban is megfogalmazta ezt a törvényt, a „gravitáció törvényének” nevezve. Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy a papírra vetett szavak csak leírását adták egy olyan jelenségnek, amely mindig is tapasztalható volt, még mielőtt bárki észrevette volna. Amikor Newton ezt a törvényt szavakban kifejezte, nem alkotott és nem is léptetett hatályba új törvényt. Egyszerűen csak világosabbá és érthetőbbé tette az emberek számára azt, ami már régóta megvolt és működött.

Hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvénye mindig is létezett. Az angyalok természetszerűleg engedelmeskedtek neki, anélkül, hogy belegondoltak volna. Lucifer volt az első, aki felfedezte és kimutatta, hogy az angyalok viselkedése mindig arra irányul, hogy Isten akaratát teljesítsék. Így tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy Lucifer „fedezte fel” az erkölcsi törvényt, és eltökélte magában, hogy nem veti alá magát neki.

Ahhoz azonban, hogy az ember is megértse az erkölcsi törvény működését, ráébredhessen a bűn hatalmára, és megláthassa a bűn és a halál közötti összefüggést, Istennek meg kellett fogalmaznia törvényét, az ember számára érthető, nyelvi keretek között. És Ő pontosan ezt tette a Sínai-hegyen. Hogy ezt még világosabban megértsük, nézzünk egy példát:

Egy példa

Tegyük fel, hogy van egy embercsoport, amely megrekedt egy hegycsúcson. Körülöttük mindenhol meredek szakadékok, és a hegyről nem lehet lejutni. A szakadékokba letekintve csak sötétség látszik, az alja olyan messze van, hogy látni sem lehet. Valójában a szakadék alja tele van éles sziklákkal, amelyek bárkit porrá zúznak, aki leesik vagy aki elég bolond ahhoz, hogy leugorjon a hegycsúcsról.

Egy nap feltűnik a hegycsúcson egy különös alak a semmiből, és arról kezdi győzködni az embereket, hogy lent, a sötétségen túl, egy csodaszép föld terül el, telve minden földi jóval – egy valóságos paradicsom. Arról beszél, hogy ha valaki leugrik, amint átér a sötétségen, hirtelen lelassul az esése, és pihekönnyen landol az említett paradicsomban. Sőt, a különös idegen még azt is megteszi, hogy leugrik a hegycsúcsról, és drága gyümölcsökkel megrakodva tér vissza. Az emberek egyre többen engedelmeskednek szavának. Egymás után ugrálnak le, noha senki sem látja, mi történik a leugrott emberekkel. Valójában mindnyájan darabokra zúzódnak, amikor ráesnek a mélység szikláira, a különös alak azonban a fennmaradtakat folyamatosan azzal áltatja, hogy azok, akik leugrottak, tökéletes biztonságban vannak, és azóta már javában a lent elterülő paradicsom örömeit élvezik.

Van azonban a csoportban valaki, aki pontosan tudja, mi vár az emberekre odalenn. Elkezd rimánkodni nekik, hogy ne ugorjanak le, és figyelmezteti őket, milyen rettenetes sors vár rájuk, ha mégis megteszik. De kérlelése süket fülekre talál, az emberek tovább ugrálnak. Végül a veszélyt ismerő ember elővesz egy pisztolyt, odaáll az egyik szakadék elé, és ezt mondja: „Ha valaki leugrik, azt lelövöm.” Néhányan azonban ennek ellenére is vállalják az ugrást. Ami a lényeget illeti, ezen emberek sorsa már az ugrás pillanatában megpecsételődött – ti. meg fognak halni –, a fegyveres ember mégis mindenki szeme láttára lelövi őket.

Nos, így már más a helyzet. Először az esés következtében haltak meg, most azonban itt van egy fegyveres, aki megöli őket. Az ok-okozati törvény – a gravitáció törvényének – eredményét most egy másik ember hajtja végre azzal, hogy megöli a leugrókat. Ez a tette az egész helyzetet megváltoztatja. Az illető olyan rendszert állított fel, amelyben az emberek vagy engedelmeskednek uralmának, vagy elszenvedik a büntetést, amelyet az ok-okozati törvény helyébe lépő rendszer hajt végre rajtuk. Most már jogi törvényről beszélünk („ne ugorj, különben lelőlek”), a természeti törvény helyett (ha leugrasz, a gravitáció megöl). A természeti törvény mindig magasabb rendű, hiszen örök érvényű. Az emberek tudatlansága és önpusztító viselkedése miatt azonban a dolgok valódi természetét átlátó fegyveres felállított egy jogi rendszert a természet rendszerén belül, hogy, akit lehet, megmentsen a biztos haláltól. Valójában ugyanis csak azokat lövi le, akik amúgy is biztosan meghalnának, s amellett, hogy ez irgalmas cselekedet – hiszen ezek az emberek szörnyet halnának a sziklákon – ezzel több jó dolgot is elér:

1. Azok, akik fenn maradtak, félni fognak leugrani. Így talán egy kicsit tovább élhetnek, és van remény, hogy ez idő alatt ők maguk is felismerik a lenti állapotok valódi természetét, és annak a különös alaknak a jellemét, aki megtévesztette őket.

2. Megrövidíti azok szenvedését, akik a sziklákhoz csapódnának ugyan, de nem halnának meg azonnal.

Természetesen mindenki retteg a fegyverestől. Zsarnoknak fogják őt bélyegezni, és azt tervezgetik, hogy amikor éppen nem figyeli őket, majd leugranak. Zokon veszik jelenlétét, és azzal vádolják, hogy megfosztja őket a boldogságtól – noha éppen ő az, aki javukat munkálja.

Látjuk a párhuzamot? Isten ezért helyezte a kérdést jogi keretek közé, büntetések terhe mellett. A törvényadással Isten ezt mondta: „Ha leugrasz, lelőlek.” Bár az embereket már korábban is megölte a bűn, ők mégsem látták ezt át, és nem féltek a bűntől. Belenyugodtak megromlott életvitelükbe és az azt követő halálba – mint ami az élet természetes velejárója –, és nem látták szükségét, hogy tartsanak a bűntől, vagy hogy megjobbítsák útjaikat. Isten ezért léptetett életbe egy jogi rendszert. Egy olyan keretrendszert adott, amelyben ha valaki áthágja a kijelentett törvényeket, akkor Ő maga követeli meg a törvényszegő halálát. Így az emberek félni kezdtek a bűntől, mert az a halállal kapcsolódott össze a tudatukban, ugyanakkor igyekezetükben, hogy tartózkodjanak tőle, azt is felismerték, milyen mélyen gyökerezik a bűn természetükben. Felismerték, hogy természetfeletti segítségre van szükségük, ha valaha is meg akarnak szabadulni tőle, és így a törvény Krisztusra vezérlő tanítómester lett számukra (Gal 3:24).

Sajnos azonban sokan Istent kezdték a probléma valódi forrásának tekinteni, hiszen Ő adta az említett szabályokat, és Ő követelte meg betartásukat, halálbüntetést róva az ellenszegülőkre. Az emberek inkább Istentől akartak szabadulni, semmint bűneiktől; zúgolódtak törvényei miatt, és Őt hibáztatták azért, hogy az engedetleneknek meg kell halniuk. A végeredmény tekintetében azonban mindegy volt, Isten ítéli-e halálra a bűnöst, vagy hagyja, hogy a bűn végezzen vele.

Vegyük például az özönvíz előtti világot vagy Sodoma lakóit. Isten özönvizet illetve tüzet küldött e megkeményedett bűnösök kiirtására. Ha Isten ezt nem tette volna meg, mi történt volna ezekkel az emberekkel? Néhány éven belül az egész nemzedék amúgy is kipusztult volna! A bennük munkálkodó bűn ugyanúgy megölte volna őket, mint ahogy mindenki mást! Ugyanolyan halottak lennének, mint így, hogy az özönvíz, illetve a tűz vitte őket a sírba. Akkor miért ment elébe Isten ennek az eseménynek, hogy Ő ölje meg őket? Mit akart ezzel elérni? Egyrészt az elkövetkező nemzedékek előtt kívánta világossá tenni, hová vezet a bűn, s így megtanuljanak félni tőle. Másrészt Istennek határt kellett szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen a hatalmába kerítette volna. Ha ezt nem tette volna meg, akkor azok, akik valami jobbra vágyakoztak, reménység nélkül maradtak volna. A gonoszság áradata olyan erőssé vált volna, hogy senki sem menekülhetett volna meg előle.

Három szint

Az Istenhez való viszonyulás és a Vele való kapcsolat szempontjából az emberek alapvetően három különböző szinten állhatnak.

1. Az első és legalacsonyabb szinten a gondolkodás mottója: „Ha engedetlen vagyok, Isten megöl.” Ebből fakadóan Istentől és az általa kiszabott büntetésektől félnek, és ezért Őt próbálják meg kiengesztelni. A pogány vallások mind ezen az alapon működnek, és sokszor maguk az izraeliták istentiszteletének is ugyanez a torz gondolkodás volt a mozgatórugója. Még sajnálatosabb azonban, hogy sok „keresztény” még ma is ugyanezen a primitív szinten áll az istenismeretben. Istent tartják a probléma forrásának, és azt kívánják, bárcsak megváltoztathatnák Őt.

2. A második szinten az emberek többé már nem Istent tartják a probléma forrásának, hanem saját cselekedeteiket. Isten nem szeretné megölni őket, de ha az emberek nem jobbítják meg cselekedeteiket, akkor kénytelen lesz megtenni. Az igazságszolgáltatás megköveteli, hogy Isten elpusztítsa őket. Azoknak az embereknek, akik így gondolkodnak, már jobb Isten-képük van, de még mindig nem látják a probléma valódi gyökerét. A halált Isten szükségmegoldásának tartják, azt gondolván, hogy Ő maga is kötve van az igazságszolgáltatás törvénye által. Azt gondolják, hogy a valódi probléma a cselekedeteikben rejlik, és ezért erőfeszítéseiknek cselekedeteik megváltoztatására kell irányulniuk, hogy azok összhangba kerüljenek a törvény kívánalmaival. Ezen a szinten a bűnös a megoldást az igazságszolgáltatás előtti megfelelésben látja.

3. A harmadik szinten azonban végre megértjük a lényeget. Valójában egyetlen probléma van csupán: Istentől való elszakadottságunk, amely a bűnnek nevezett betegséggel fertőzött meg minket. Ez az, ami szétrágja életünket, gonosz cselekedeteket idéz elő bennünk, és végül megöl minket. Valójában a bűn az igazi pusztító. Nem a jogi törvény miatt halunk meg – amely megköveteli a bűnös halálát –, hanem egy ok-okozati elven működő, természeti törvény miatt. Most tehát, ha látjuk a valódi problémát – a bennünk lakozó bűnt –, akkor tudjuk, hogy nem elég pusztán a cselekedeteinket megváltoztatni, hanem új természetre van szükségünk. Attól a Valakitől kell életet nyernünk, Aki egyedül képes ezt elvégezni értünk. Ezen a szinten a hívő végre a hit általi megigazulás alapján gondolkodik és cselekszik.

Muszáj megértenünk ezt, mert ha a gondolkodásunk megreked a második szinten, akkor a bűnhöz és Istenhez való viszonyulásunkat mindig csak a jogi keretek szemszögéből fogjuk látni és tapasztalni. A bűnről úgy fogunk gondolkodni, mint ami a törvény részleteinek megsértése, az üdvösség pedig a parancsolatok iránti engedelmesség. Isten kegye és maga az élet is teljesen a szabályokhoz kötődik. Valójában ez a törvényeskedés alappillére, mely az üdvösséget és az életet a parancsolatok viszonylatában értelmezi.

Nem a cselekedeteim, hanem a természetem

Amikor a harmadik szintre érkezünk, és már nem kiskorúak vagy szolgák vagyunk, hanem fiak (Gal 4:3,7), akkor végre megértjük a lényeget. A gond valójában nem azzal van, amit teszünk. Nem a cselekedeteinkkel van a gond, hanem azzal, amik vagyunk. A természetünk van mélyen megromolva. Felismerjük, hogy Isten sem a cselekedeteinket próbálja megváltoztatni, hanem új szívet akar nekünk adni, és meg akar szabadítani minket bűnös természetünktől, ami megöl minket. Új természetet akar adni, amely által a cselekedeteink is megváltoznak! Most már nem Istentől félünk, sőt, már nem is a cselekedeteinktől, hanem saját magunktól! Most már nem azért küzdünk, hogy megváltoztassuk a cselekedeteinket, hanem teljes szívvel Krisztust keressük, hogy hitben alá tudjuk rendelni magunkat Neki, Aki egyedül képes megváltoztatni a természetünket! Nem Isten, még csak nem is az igazságszolgáltatás az, ami a halálunkat megköveteli. Bűnnel elátkozott természetünk az, ami munkálja bennünk a halált; és bár Isten törvénye vezetett el minket ennek felismerésére, a probléma megoldására mégis erőtelen. Krisztushoz kell jönnünk (nem az írott törvényhez, hanem az élő törvényhez), hogy életünk és új természetünk legyen (Gal 3:24).

Isten a problémát egy jogi keretrendszerbe helyezte. Törvényeket és büntetéseket szabott meg, ez azonban nem adja ki a teljes képet. Ez csupán kép a képben – a második szinten. A valódi kérdések magasabb szinten rejlenek: nem a jogi, hanem a természeti törvények szintjén. Itt olyan elvekkel találkozunk, amelyek a világegyetem létének alapját képezik.




Miért kellett Jézusnak meghalnia?

David Clayton

Egyszer egy népszerű jamaicai talk-show műsorvezetője arról beszélt, milyen „vérszomjas” alak az Isten. Állítását a következő gondolatmenettel indokolta: Érthetetlen, hogy Isten miért követeli a bűnös halálát a legkisebb törvényszegésért is, és hogy e követelésében miért olyan rugalmatlan, hogy csak akkor hajlandó megbocsátani nekünk, ha a tulajdon Fia hal meg helyettünk. A műsorvezető magyarázata szerint ugyanis a bűnös halálát Isten bosszúszomja teszi szükségessé, s ha a bűnös mégis élni akar, akkor Isten csak tulajdon Fiát fogadhatja el helyette áldozatként.

Bár ez az ember nyilvánvalóan nagy sötétségben volt Isten jellemét illetően, mégis rávilágított egy olyan kérdésre, amely engem is évek óta foglalkoztatott. Életem során sok magyarázatot hallottam már ezzel kapcsolatban, de egyik sem tűnt kielégítőnek, és nem volt összeegyeztethető egy végtelenül kegyelmes Isten képével.

Hallottam például, hogy azt mondták: „A törvény követeli meg a bűnös halálát.” Az igazságszolgáltatás viszont azt követeli, hogy az ember megmenekülése érdekében valaki másnak kell meghalnia helyette – de ez csakis egy isteni lény lehet, maga a Törvényadó, aki egyenlő a törvénnyel.

Ez azonban kérdéseket vet fel. Milyen törvény vagy milyen jogi rendszer az, amely elfogadhatónak tartja, hogy egy ember bűneiért másvalaki szenvedje el a büntetést? Kinek jó ez?

Hadd magyarázzam ezt meg egy példa segítségével: Ha arra akarom megtanítani a kisfiamat, hogy az én mangóimból egyet se vegyen el, akkor ahhoz, hogy hatékony legyen a lecke számára, engedetlenség esetére büntetést kell kilátásba helyeznem. Két okból van erre szükség: először is meg kell tartanom a tekintélyemet, másodszor pedig az ő javát szolgálja, ha megtanulja, milyen fontos az engedelmesség. Jöhet ugyanis olyan idő, amikor az engedetlenség nagy bajba sodorhatja őt. Ami a büntetést illeti, van néhány egyszerű alapelvem: soha nem a bosszúról szól, nem valami bennem dúló megtorlási kényszert elégít ki, és nem az a célja, hogy szenvedést okozzon neki, csak mert szembe mert menni az akaratommal. Továbbá sohasem mondanám a fiamnak ezt: „Ha veszel a mangómból, megöllek!!!” A büntetés, amit kiszabnék, arra irányulna, hogy megjavítsa és megváltoztassa őt. Arra szolgálna, hogy jobb emberré tegye őt – hogy megmentse az életét, nem hogy elpusztítsa. Továbbá, ha a fiam valódi és mély megbánást tanúsítana a tettéért, akkor mi szükség lenne még ezen felül meg is büntetni? Mi mondatná velem ezt: „Nos, fiam, látom, hogy bánod a dolgot, és szeretnék is megbocsátani neked, de amíg valakit meg nem büntetek, addig nem bocsáthatok meg. Engedetlen voltál az utasításaim iránt, és ezért valakinek bűnhődnie kell, mielőtt megbocsáthatnék. De mivel látom, hogy te megbántad, amit tettél, nem téged foglak megbüntetni, hanem a testvéredet.” Van ennek értelme?!

A megváltás tervének olyan területe ez, amelynek megértése számomra nagy nehézséget okozott. Elfogadtam a tényt, hogy Krisztus halála valamiért szükséges volt, ugyanakkor azt is felismertem, hogy nem Isten követelte a vérét. A dolgot azonban sokáig nem tudtam megmagyarázni. De hála, most végre látom, miért volt Krisztus halála olyan lényeges, és lenyűgöz e csodálatos terv!

Jogi mítosz?

Nem túl régen az interneten olvasgatva egy kihívó kérdéssel találkoztam: „Az evangélium csak jogi mítosz?” A kérdés alapja a következő: Amikor az emberek hisznek Krisztusban (személyes Üdvözítőjükként fogadják el Őt), akkor megigazulnak. Ez azt jelenti, hogy Isten igaznak nyilvánítja őket, megbocsátja minden bűnüket, és éppen olyan igaznak tekinti őket, mint amilyen Krisztus maga. A népszerű kereszténység tanítása szerint azonban az illető önmagában – természetében és cselekedeteiben – valójában nem lesz ugyanolyan igaz, mint Krisztus. Ezért az evangélium jogosan vádolható azzal, hogy csak „jogi mítosz”. Hiszen csak egy jogi átrendeződésről van szó, amikor Isten „jogosan” tekint igaznak valamit, ami nem igaz. Igaznak fogad el minket, noha nem vagyunk igazak. Az elméleti kérdések és a jogi érvek kerülnek a középpontba, és ezek válnak fontossá valódi állapotunk helyett!

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, ez az elgondolás olyan képet fest Istenről, ami nem egyeztethető össze a világegyetem szent és tiszta Királyával. Inkább úgy mutatja be Őt, mint egy ravasz, minden hájjal megkent ügyvédet, aki jogi kiskapukat használ ki a legelvetemültebb bűnözők felmentésére, hogy azok a társadalomra újra „rászabadulva” kedvükre garázdálkodhassanak. Ez az a nagyszerű „megváltási terv”, amit Isten felkínált? Vajon az evangélium csak egy jogi vita, vagy az ember valódi problémáját oldja meg, és a tényleges bűnökből szabadít meg?

Fentebb már megállapítottuk, hogy a bűn öli meg az embert. A bűn magában hordozza a halál magvát. Ennek ellenkezője szintén igaz. Az igazságosság élet. Ha ezt megértjük, akkor Krisztus halála egészen más megvilágításba kerül.

Hogyan öröklődik az élet?

Először is egy fontos alapelvet kell tisztáznunk, amely az egész kérdés megértését elősegíti: az élet, amelyet Isten teremtett, csak születés által örökíthető tovább (vagy megosztás által, mint Éva esetében, aki Ádám bordája által szintén az ő életéből lett). Minden teremtmény születésekor kapja meg alaptermészetét, és ez határozza meg, mi lesz belőle: kutya, macska, oroszlán, farkas, ember stb. A kapott természet keretén belül minden teremtmény kifejleszt magának egy egyedi jellemet, az adott teremtmény lényegi mivoltát azonban a természete határozza meg.

Emberi lényekként mind úgy születünk, hogy van egy lelki és egy testi természetünk. Mindenki, aki Ádám nemzetségébe születik, egy bűn által meggyengített, elkorcsosult, haldokló testtel (bűnös testtel), és egy testies, a bűn rabságában sínylődő, igazságtalan lélekkel (testi gondolkodásmóddal) születik. Ezeket születésünkkor megkapjuk, és semmilyen emberi találmány nem változtathatja meg: sem az orvostudomány, sem a pszichológia, sem az oktatás, sem az újraszocializáció, sem a vallás, és semmi más. A felsorolt tényezők lényegi változást sem testi, sem lelki értelemben nem tudnak előidézni, még ha az ember néhány megnyilvánulását el is tudják nyomni vagy rejteni. A természet csak születés által örökíthető! Az ember pedig olyan természettel születik, amely lelkileg halott. A Biblia azt mondja az emberről, hogy meg van halva vétkei és bűnei miatt (Ef 2:1,5). Haldokló testtel és megromlott, lelkileg halott gondolkodással születik meg. Ha valaha is meg akar szabadulni ebből a kettős (testi és lelki) halálból, amely szüntelen munkálkodik benne, akkor az embernek újjá kell születnie! A természet ugyanis csak születés által örökíthető tovább! Utánzással nem lehet új természetet szerezni.

Egy új élet forrása

Azonban arról se feledkezzünk el, hogy mindig van forrása is egy újszülött életének. Mindig van egy szülő, aki az életét továbbadja. Ahhoz, hogy az ember számára valaha is lehetséges legyen az újjászületés – egy új élet, egy új természet elnyerése –, ahhoz szükség van egy eredeti forrásra: egy olyan szülőre, akiben már megvan ez az új élet. Továbbá szükséges, hogy minden létfontosságú tulajdonság és minőségi mutató – ami ezt az új életet, az új természetet meghatározza – természetszerűleg bele legyen szőve ebbe az eredeti életbe. Tehát szükséges, hogy már a szülő életének része legyen az, amit utódainak tovább fog adni.

Mit akart tehát Isten az embernek adni? Egy olyan életet, amelyben a bűn már legyőzött ellenfél, és amelyben a természet önkéntelenül Isten és az Ő igazsága felé fordul, mint a napraforgó a Nap felé. Csak egy ilyen élet elnyerése által lehet az embert megmenteni a szörnyű végzettől, amelyre Ádámtól örökölt élete kárhoztatja őt.

Istent ezt akarta véghez vinni Krisztusban. Jézusnak kellett a második Ádámmá válnia, az emberiség második prototípusává. Örökkévalóság atyjává (Ésa 9:6) kellett lennie, egy új emberiség atyjává, aki egy olyan életet tud továbbörökíteni, amelyben a bűn már legyőzetett, és az igazság magától értetődő valóság. De milyen feltételeknek kell megfelelnie ahhoz Jézusnak, hogy egy ilyen életet tudjon továbbörökíteni?

a) Magára kellett vennie a bűnt, meg kellett tapasztalnia hatalmát, és le kellett győznie azt. Csak így adhatott utódainak is győzedelmes életet.

b) Isteni lénynek kellett lennie, Aki természetéből fakadóan egy a törvénnyel, Aki maga az élő törvény. Csak így örökíthetett tovább olyan életet, amely természetéből fakadóan tökéletes összhangban van a törvénnyel. Egy angyal legfeljebb tanácsokat adhatott volna, hogyan kell a törvénynek engedelmeskedni, s ezt példamutatással is megerősíthette volna, de csak maga a Törvényadó, az élő törvény tud olyan életet adni, amelybe a törvény legmélyebb alapelvei is bele vannak építve.

Jézus pontosan ilyen Megváltó; ezeknek a feltételeknek egyedül Ő tesz maradéktalanul eleget! Lenyűgöző dolog megérteni a megváltási terv csodálatos és tökéletes voltát! Jézusnak emberré kellett lennie – teljesen emberré –, különben nem vehette volna magára a mi bűnünket. Különben nem tudta volna elhordozni a mi betegségünket, hogy megsemmisítse azt. Ugyanakkor az üdvösség nem származhatott olyasvalakitől, aki csupán Ádám gyermeke volt. Az öröklés törvényei miatt Ádám csak bűnt és halált tudott gyermekeinek útravalóul adni. Ha Jézus csak Ádám sarja lett volna, akkor Ő is csak ezt tudná továbbadni. Ahhoz, hogy életet adhasson, nem e világból valónak kellett lennie. Egy másik nemzetségből kellett származnia, hogy egy új elemet vihessen az emberi életbe. Sőt, még ez is kevés, mert Jézusnak teljességgel isteni lénynek kellett lennie!! Ugyanis csak egy Istennel egyenlő isteni lény adhat olyan életet, amely tökéletesen igaz, és amely nem pusztán szabályoknak engedelmeskedik, hanem önmagában, természetéből fakadóan tiszta, igaz és szent.

Bűnné tette Őt

Isten igéjében ezt olvassuk:

„Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5:21)

Vegyük észre, hogy amit Isten igéje itt mond, az sokkal erősebb állítás, mintha csak azt mondaná, hogy Jézus meghalt a bűneinkért. Azt olvassuk, Isten bűnné „TETTE” Őt. Hogyan lehetséges ez egy bűntelen lény esetében? Hogyan tette Őt Isten bűnné? Hogyan értsük Péter kijelentését is:

„A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára...” (1Pt 2:24a)

Amíg nem értjük a bűn valódi természetét, addig ezek az igék is a homályban maradnak. Egyesek ezeket az igéket úgy magyarázzák, hogy Krisztus azáltal hordozta el bűneinket és lett bűnné, hogy elkorcsosult emberi testet öltött magára, és a test minden szokásos gyengeségével élt együtt. Mások viszont – mivel a bűnt a törvényszegő cselekedetekre korlátozzák csupán – azt állítják, hogy Krisztus azáltal hordozta el bűneinket, hogy az emberiség történelmében valaha is elkövetett összes rossz cselekedet valamilyen rejtélyes módon össze lett gyűjtve, és rá lett pakolva Krisztusra. De csak ha megértjük a bűn valódi természetét, akkor világosodik meg előttünk az a kérdés is, mi történt Jézussal, amikor bűnné lett értünk. Ha ezt belátjuk, az igazság kristálytisztán ragyog fel számunkra!

Minden bűn gyökere a hitetlenség, eredménye pedig az Istentől való elszakadás. Minden olyan teremtmény esetében, amely valaha is megtapasztalta ezt az elszakadást – akár Lucifer, akár a bukott angyalok, akár Ádám és Éva, vagy az ő leszármazottaik – minden esetben azonnali megnyilvánulásai lettek a bűnnek, bűnös cselekedetek formájában. Fontos megértenünk a bűnbe esés lépcsőfokait, hogy világosabb legyen előttünk, mi is történt, amikor Jézus elhordozta a bűneinket.

1. Először is megjelenik a hitetlenség – az Isten iránti bizalom tudatos megvonása.

2. Ennek eredménye az Istentől való elszakadás.

3. Ennek azonnali következménye, hogy a természet teljességgel önzővé válik.

4. A természetes és elkerülhetetlen végeredmény: bűnös cselekedetek elkövetése.

Ez a négy állomás mind a bűn címszó alatt szerepel, mivel szorosan összefüggnek, és ok-okozati kapcsolatban vannak egymással.

Az uralkodó nézet szerint Jézus a bűnnek csak a legutolsó állomását vette magára (a bűnös cselekedeteket), amikor elhordozta vétkeinket. De mivel Ő maga soha egyetlen bűnös cselekedetet sem vitt véghez, ezért amit elhordozott, az csak az említett bűnökért járó büntetés lehetett. Ebből a gondolatmenetből pedig az következik, hogy Isten az emberiség történelmében valaha is elkövetett összes rossz cselekedetért járó büntetést helyezte Krisztusra a kereszten. Ez a nézet tehát jogi kérdésnek tekinti megváltásunkat, amihez csak papírmunka kell, a számla kiegyenlítése. Ha Jézus elhordozza a bűneinkért járó büntetést, akkor Isten jogosan kiegyenlítheti a számlánkat. Úgy tekintünk Istenre, mint Akinek az Általa felállított jogi rendszer követeléseit kell kielégítenie azzal, hogy mást büntet meg helyettünk. A törvény büntetést ír elő, de azzal már nem foglalkozik, ki fizeti ki ezt a büntetést, ki szenved – csak a büntetés ki legyen fizetve. A Krisztus által elhordozott bűnöknek azonban így nem sok közük van a valósághoz – hétköznapi életünkre és gyakorlatunkra vajmi kevés hatást gyakorolnak.

Isten a mi bűnünket helyezte Krisztusra. A bűnt – nem a bűnös cselekedetekben megnyilvánuló végeredményt, sem az önző természetet –, hanem a bűnt eredeti, kiforratlan állapotában, amiből minden további bűn fakad. Természetesen Jézus soha nem veszítette el Istenbe vetett hitét. Soha nem választotta a saját útját (első lépcső), és ezért soha nem is szakította el Magát Istentől (második lépcső). Isten azonban mindnyájunk bűnét Őreá vetette (Ésa 53:6). Isten a második lépcsőre kényszerítette Krisztust, elválasztva Őt Önmagától. Isten hátat fordított tulajdon Fiának, és magára hagyta Őt. Azért kellett ezt megtennie, hogy Krisztus végleg leszámolhasson a bűn alapelvével!

A bűn kárhoztatása

Amikor Isten visszavonult Fiától, Jézusnak a bűn minden következményét el kellett szenvednie. Ennek az elszakadásnak a kínjai zúzták szét Krisztus szívét, mert ez több volt, mint amit el tudott volna viselni. De gondoljuk csak végig, mit is ért el ezáltal Krisztus! Eddig akármelyik teremtmény, Istentől elszakadva azonnal önzővé vált. Hamar a bűn harmadik lépcsőjére lépett. Az „én” megóvása azonnal a szív elsődleges, uralkodó igényévé vált. Még Ádám is – aki korábban minden örömét Évában lelte meg – a bűneset és az Istentől való elszakadás után azonnal feleségét kezdte vádolni, hogy a saját bőrét mentse.

De mi a helyzet Jézussal? Amikor Isten teljesen magára hagyta Őt, nagy rettegés és sötétség szállt le Rá. Isten Lelkének vigasztaló békéje nélkül minden bizonytalannak és vészjóslónak tűnt. Még a feltámadásával kapcsolatos próféciák is homályosnak és megfoghatatlannak tűntek. Elsötétült és megzavart elméjét egyre inkább az a gondolat próbálta hatalmába keríteni, hogy örökre meg fog halni. Ne feledjük el, hogy Jézus ekkor nem kényelmes otthonában volt, Bibliáját tanulmányozva, a Szent Lélek elmét megvilágító mécsesénél. Nem, Ő ekkor rettenetes kínokat élt át, legalább egy teljes napja semmit sem aludt, rengeteg vért veszített, és már egyébként is a hallucinációk határán lehetett, amikor az elképzelhető legrosszabb is megtörtént Vele: Isten Lelke elhagyta Őt! A világosság egyetlen sugara sem ragyoghatott gondolatai közé; nem volt számára vigasztaló, aki friss erővel idézhette volna fel elméjében a Rá vonatkozó próféciákat. Sőt, maga Sátán is újra meg újra rázúdította a kétségek áradatát.

Mi lett volna mindennek a logikus, természetes, látszólag elkerülhetetlen következménye? Az, hogy Jézus továbblép a bűn következő lépcsőfokára, önzővé válik, és saját életét akarja majd megmenteni. A világegyetem bármely más lényével ez történt volna. Ugyanebben a helyzetben még a legszentebb angyal is ezt tette volna. Jézus azonban teljességgel isteni volt. Bár isteni hatalmát letette, tiszta és szent természetét – amely maga a tökéletes jóság – nem tette le. Ha letette volna, az már nem Ő lett volna. Ő Isten egyszülött Fia volt, és ugyanaz a tiszta, szent és önzetlen isteni természet volt meg benne is, mint Atyjában. Bár hatalmát letette, a Szent Lélek elhagyta, minden reményét elvesztette, Önmagát nem tagadhatta meg. Nem tudott más lenni, mint Aki volt. Nem válhatott önzővé, mert Ő természet szerint Isten volt, és Isten teljes mértékben jó! Halleluja!

Jézus nem lett önző, nem lépett a bűn következő lépcsőfokára, nem hódolt be a sátáni alapelvnek. Nem, Ő meghalt a bűnnek. Ellenállt a bűnnek Önmagában – mindhalálig ellenállt neki –, és így semmisítette meg a bűnt emberi testben.

„...Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.” (Róm 8:3b)

Az Ő tulajdon testében, emberi testben kárhoztatta Jézus a bűnt. Magára vette és megítélte a bűnt. Most már van olyan emberiség – egy olyan emberi nemzetség – amelyben a bűn megsemmisült. Most már van olyan emberiség, amelyben az Isten és az ember közötti ellenségeskedés megszűnt. Van egy olyan emberi élet, amelyen a bűnnek többé nincsen már hatalma; egy olyan élet, amelyen a bűn a legnagyobb küzdelem árán sem tudott felül kerekedni, hanem vereséget szenvedett és megsemmisült. Hol van ez az élet? Hol van ez az emberiség? A második Ádámban, az új teremtésben, Jézus Krisztusban (1Jn 5:11).

„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:1)

A bennünk lakozó bűn kárhoztatott bennünket és a halál gyümölcsét teremte meg bennünk. Az Istentől való elszakadottság következményeként természetünk és cselekedeteink önzőek voltak. Jézus azonban Magára vette ezt a kárhoztatást, és saját testében hordozta el az átkot (Gal 3:13), hogy megsemmisíthesse a kárhoztatást. Jézus ezt az életet akarja most mindenkivel megosztani, aki hisz. Egy olyan életet, amelyben az Istentől való elszakadottság, az önzés, az önző cselekedetek már mind a múlté. Ezért kellett Jézusnak meghalnia.

Minden emberi lény életében ott munkálkodik egy természeti törvény, amelyet Ádámtól örököltünk. Ezt a törvényt a Biblia „a bűn és a halál törvényének” nevezi, és Pál apostol a Róma 7:14-24-ben leírja, hogyan működik. Nincs ember, aki – bármilyen emberi találmány vagy erőfeszítés által – felülkerekedhetne e törvény munkáján. Ez egy olyan alapelv – egy természeti törvény –, ami bele van ültetve Ádám minden leszármazottjának életébe. Szabályokkal és rendeletekkel nem lehet felülírni egy természeti törvényt, így a tízparancsolat – amely Isten törvényének jogi keretek között való megfogalmazása – sem tud segíteni a probléma megoldásában. A jogi törvény sohasem nyújthat valódi megoldást, ugyanis a (jogi) törvény a test miatt gyenge (Róm 8:2). A jogi törvénynél egy nagyobb és hatalmasabb törvény munkálkodik a testben, amit a jogi törvény képtelen felülírni. Ha ezt parancsolnám egy embernek: „Amikor felugrasz a levegőbe, ne ess vissza a földre!” – hiába próbálkozna. Nem számít, mennyit kérlelném vagy fenyegetném az illetőt, vagy hogy hányszor próbálná újra, a parancsaim nem írhatják felül a gravitáció törvényét. Ahhoz, hogy egy természeti törvényen valaki felül tudjon kerekedni, egy magasabb rendű természeti törvénynek kell működésbe lépnie, amely erősebb az előző törvénynél.

A gravitáció egy olyan természeti törvény, amely megköveteli, hogy minden dolog vonzódjon a földhöz. Azonban a gravitáció törvényének hatásait le lehet győzni az aerodinamika törvényével. Ez egy másik törvény, amely – ha működésbe lép – lehetővé teszi, hogy az ember felülkerekedjen a gravitáció törvényén. Napjaink repülőgépei ezen az elven működnek. A gravitációt egy magasabb törvény segítségével győzzük le. Bár az illető önmagában képtelen lenne engedelmeskedni az iménti parancsomnak, az aerodinamika törvényének alkalmazásával mégis lehetségessé válna számára az engedelmesség.

A Lélek törvénye

Ezért mondja Isten Igéje:

„Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye [egy természeti törvény – Krisztus igaz természetének törvénye] megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől [egy természeti törvénytől – saját bűnös természetem törvényétől].” (Róm 8:2)
„Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.” (Róm 8:3)

Lényemben korábban a bűn és a halál törvénye uralkodott, és képtelen voltam ellenállni neki. A tízparancsolat nem adhatott elegendő erőt ahhoz, hogy legyőzzem azt. De van egy másik törvény, az élet lelkének törvénye – de hol van ez? Jézus Krisztusban! Krisztusban található, Őbenne lehet megtapasztalni. Isten Krisztusban egy új természeti törvényt léptetett életbe, amely felülemelkedik az előbbi törvény erején. Azok, akik az új természeti törvényt megtapasztalják, betöltik a törvény igazságát, megértik a lelki dolgokat, életük és békességük van, testük holt a bűnnek, de él az igazságért. Ezek az emberek Isten fiai (Róm 8:4-14).