Pál evangéliuma

Sánta János

Mindig is csodálattal töltött el az a tény, hogy az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvnek több mint fele Pál missziós tevékenységéről szól. Amerre csak járt, gyülekezetek alakultak, és emberek százai, ezrei tértek meg munkája nyomán, győztesekké válva a bűn felett. Vajon mi tette Pál szolgálatát olyan hatékonnyá? Sokszor hallottam már azt a felvetést, hogy manapság az emberek sokkal hitetlenebbek: ma már nem olyan könnyű az evangéliumot hirdetni, mint az apostolok korában, amikor az emberek egyszerűbbek voltak, nem volt ilyen rohanás stb. Ezek azonban valójában csak kifogások. Ha Pál ma élne, hiszem, hogy most is ugyanúgy ezrek tolonganának, hogy hallhassák üzenetét, és munkája ma is ugyanolyan eredményes lenne. A többi apostollal összehasonlítva magát, minden dicsekvés nélkül jelenthette ki:

„De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15:10)

Tudjuk, hogy az idők végén élünk, és Isten kegyelmi üzenetének el kell jutnia a Föld minden lakosához. Krisztus kijelentette: az Isten királyságáról szóló jó hírt minden embernek hallania kell, mielőtt eljön a vég. Ennek a munkának az elvégzéséhez azonban nem elég előadássorozatokat és bibliaköröket tartani, könyveket terjeszteni stb. Arra az erőre és hatékonyságra van szükségünk, amivel az apostolok hirdették az üzenetet:

„Mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak engedelmességére, szóval és tettel. Jelek és csodák ereje által, az Isten Lelkének ereje által; úgyannyira, hogy én Jeruzsálemtől és környékétől fogva Illyriáig betöltöttem a Krisztus evangéliumát.” (Róm 15:18-19)

Krisztus mint megfeszített

Ha szert akarunk tenni arra a hatékonyságra, amivel Pál hirdette az evangéliumot, akkor először magát az üzenetet kell magunkévá tennünk. Az apostol így foglalta össze ennek lényegét:

„Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot... Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” (1Kor 1:23; 2:2)

Elviekben minden keresztény egyház azt tanítja, hogy az evangélium középpontjában Krisztus és az Ő keresztáldozata áll. Sokan hangsúlyozzák, hogy követnünk kell Krisztus példáját az önfeláldozás és az engedelmesség terén. Itt azonban jóval többről van szó, mint pusztán példakövetésről:

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje... Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust [prédikáljuk], Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.” (1Kor 1:18,24)

A Krisztusról mint megfeszítettről szóló üzenetben isteni erő, hatalom és bölcsesség rejlik. Ehhez az üzenethez Isten ereje társul, ami gyakorlati segítséget jelent mindazoknak, akik hisznek Őbenne. Sőt, magát az üzenet hirdetését is meggyőző isteni erők kísérik:

Lélek és erő megmutatása

„Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét... És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” (1Kor 2:1,4-5)

Ha valaki tanulmányozza Pál leveleit, tudja, hogy ő kitűnő szónok volt, aki nagy gondossággal formálta mondatait és fejezte ki gondolatait. Az evangélium hirdetésénél azonban – állítása szerint – nem saját tehetségére támaszkodott. Üzenetét nem ékesszólása és előadókészsége hitelesítette, hanem Isten ereje.

A Bibliában számos feljegyzést olvashatunk, melyekből kiderül, hogyan hirdették az apostolok az evangéliumot:

„És Filep lemenvén Samária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy szívvel-lélekkel figyelmeze azokra, amiket Filep mondott, hallván és látván a jeleket, melyeket cselekedék. Mert sokakból, kikben tisztátalan lelkek voltak, nagy hangon kiáltva kimenének; sok gutaütött és sánta pedig meggyógyula. (Csel 8:5-7)
„Azért sok időt töltöttek ott, bátran prédikálva az Úrban, ki bizonyságot tesz vala az ő kegyelmének beszéde mellett, és adja vala, hogy jelek és csodák történjenek az ő kezeik által.” (Csel 14:3)

Krisztus az apostolok üzenethirdetését jelekkel és csodákkal erősítette meg (Mk 16:20). Pál kézzelfogható, napi valóságról beszélt, amikor kijelentette: „Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” (1Kor 4:20) Az Isten királyságáról szóló üzenet hirdetéséhez kevés a beszéd. Az apostolok nem pusztán jó erkölcsöt, vagy egy magasrendű példaképet prédikáltak. Arról tettek bizonyságot, hogy Krisztus legyőzte Sátánt, elvette erejét, és visszaszerezte a Föld feletti uralmat. Egy ilyen horderejű üzenetet nem lehet pusztán szavakkal hitelesen hirdetni! Krisztus uralmának látható jelei vannak: gyógyulások, szabadulások – ezek nélkül csak emberi bölcselkedés az Isten királyságának evangéliuma.

Az apostoli korszak és napjaink kereszténysége olyan távol áll egymástól e tekintetben, mint az ég a földtől. Az evangélium hirdetőitől ma legfeljebb annyi telik, hogy felállnak a szószékre, és jól megszerkesztett okfejtéssel igyekeznek meggyőzni a hallgatóságot. Az az evangélium azonban, amit Pál hirdetett, nem emberi bölcsességnek hitető beszédeiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában! Pál meg tudott valamit mutatni: Isten lelkének és erejének megnyilvánulásait.

Hit a gyógyulásra

„És ott prédikálják vala az evangéliumot. És Listrában ül vala egy lábaival tehetetlen ember, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta volt, és soha nem járt. Ez hallá Pált beszélni: aki szemeit reá függesztvén, és látván, hogy van hite, hogy meggyógyul, monda nagy fenszóval: Állj fel lábaidra egyenesen! És felszökött és járt.” (Csel 14:7-10)

Ennek a szakasznak az olvasása elgondolkodásra késztetett. Napjainkban aligha hallunk olyanról, hogy egy evangelizációs alkalom során valaki meggyógyult volna. Sőt, még csak eszébe sem jut a hallgatóknak, hogy itt valami olyat kapnak, aminek segítségével, netán erejével meg tudnának gyógyulni! Ehhez képest, amikor Pál az evangéliumot hirdette egy pogány, az Istentől teljesen elidegenedett városban, volt egy ember, akiben ott, helyben, hit ébredt a gyógyulásra. Vajon egy mai evangelizáció is ugyanezt a hatást váltotta volna ki ebből az emberből? Miről beszélhetett Pál, hogy emberekben hit ébredt a gyógyulásra?!

Isten nem bízta ránk, hogy találgassuk a választ erre a kérdésre. Néhány helyen pontosan le van jegyezve, miről beszéltek az apostolok. A nyomorék meggyógyítása után például így szólt Péter a néphez:

„Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy az járjon? Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, kit ti elárulátok, és megtagadátok Pilátus előtt, noha ő úgy ítélt, hogy elbocsátja... Az életnek fejedelmét pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk bizonyságai.” (Csel 3:12,13,15)

Az apostolok tehát Krisztus haláláról, feltámadásáról és megdicsőüléséről prédikáltak (vö. Csel 2. és 13. fejezet). Különösen érdekes ezen belül is azonban az a kijelentés, hogy „mi vagyunk bizonyságai”. Miről kellett az apostoloknak bizonyítékot szolgáltatniuk? Jézus haláláról? Erről mindenki tudhatott, aki odafigyelt a hírekre. Feltámadásáról és megdicsőüléséről azonban már annál kevésbé! Azt állítani, hogy egy olyan embert, akit mint istenkáromló bűnöst halálra ítéltek és latrok módjára kivégeztek, Isten a világmindenség Urává tett – ehhez szilárd isteni bizonyítékra van szükség!

„A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek. Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izráelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől, és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik néki engednek.” (Csel 5:30-32)

Ahhoz az üzenethez, amit az apostolok hirdettek, kevés volt az emberi szó bizonyítékul. Isten azért töltötte ki lelkét pünkösdkor, hogy az evangélium hirdetésére ráhelyezze isteni pecsétjét. A szent lélek – Krisztus megdicsőült élete – is bizonyságot tett a pünkösdi tapasztalatban részesült hívők által erről a nagy igazságról: Jézus feltámadt a halálból, megdicsőült és uralkodik. A nagy Gyógyító és Szabadító él, és jelen van, hogy megízlelhessétek uralmának gyümölcseit! Ennél erőtlenebb kijelentés nem lehet elég arra, hogy egy Istent korábban nem is ismerő, születésétől fogva sánta szívében hit ébredjen a gyógyulásra!

Krisztus él és uralkodik

Az apostolok nemcsak beszéltek Krisztusról, hanem magát Krisztust hirdették az embereknek. Azt a Valakit hozták közel az emberekhez, Aki három és fél éven át közöttük járt, hirdetve Isten királyságát, gyógyítva mindenféle betegséget és erőtelenséget, és megszabadítva a gonosz lelkek fogságában sínylődő embereket (Mt 4:23-24). Krisztus bennük lakozott, és ugyanazokat a dolgokat cselekedte általuk, mint amiket földi szolgálata alatt tett. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy Jézus valóban feltámadt, az Isten jobbjára ült, és kitöltötte életét tanítványaira.

„A MI EVANGÉLIUMUNK ti nálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is, Szent Lélekben is, sok bizodalomban is; amiképpen tudjátok, hogy milyenek voltunk közöttetek ti érettetek.” (1Thess 1:5)

Igen, Pál evangéliuma és az apostolok evangéliuma nem szóvirágokban és retorikai fogásokban állt. Isten erejét és lelkét mutatták meg nyilvánvaló csodák és jelek által, hathatós bizonyítékát adva annak, hogy Jézus feltámadt a halálból, él, és uralkodik!

Miért mondja akkor viszont Pál azt, hogy ő csak Krisztusról mint megfeszítettről kíván tudni? Az előzőekből láttuk, hogy az apostolok üzenete nem fejeződött be Krisztus halálánál. Maga Pál írja:

Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is;... még bűneitekben vagytok.” (1Kor 15:14,17)

Jézus halála értelmetlen lett volna feltámadása nélkül. Ha Krisztus nem támad fel, hanem a halálban marad, akkor csak halott Krisztusunk van. S való igaz, egy halott Krisztus is lehet jó példakép, de nem adhatja meg azt az erőt, amire oly nagy szükségünk van az igaz élethez. Ez az ige azt mondja, hogy ha halott Krisztusunk van, akkor a hitünk semmit sem ér!!! Ha nem hisszük el valóban, hogy Krisztus feltámadott és él, akkor esélyünk sincs szabadulni a bűn rabságából! De hála az Úrnak, mert Ő nemcsak meghalt értünk, hanem fel is támadt, sőt, meg is dicsőíttetett értünk:

„Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk. Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.” (Csel 2:32-33)

Valójában Jézus halála és feltámadása sem segített volna rajtunk, ha Isten nem dicsőíti meg Őt, és nem tölti ki ránk szent lelkét. Jézus ezt ígérte tanítványainak halála előtt:

„De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.” (Jn 16:7)

Az első keresztények pünkösdkor megtapasztalták a megdicsőült Krisztus életét, amely kiáradt rájuk. Ez volt személyes győzelmük és küldetésük hatékonyságának kulcsa. A szent lélek az a csatorna, amelyen keresztül az Isten jobbján ülő Krisztus uralmának áldásaiból részesülünk. Amíg Krisztus nem dicsőült meg, ezek az áldások nem álltak a tanítványok rendelkezésére, utána azonban „felruháztattak mennyei erővel” (Lk 24:49).

Krisztust mint megfeszítettet hirdetni tehát magában foglalja Krisztus halálát, feltámadását és megdicsőülését is. A halálban önmagában nincs erő. Abban az életben van az erő, ami megtörte a halál bilincseit és Sátán uralmát!!! Ezt hirdették az apostolok, és ez volt Pál evangéliuma is. Krisztust prédikálni mint megfeszítettet, mint feltámadottat, és mint megdicsőültet. Dicsőség Istennek, mert az Úr él és uralkodik!

Lemaradtunk?

Az apostolok által hirdetett evangéliumban erő volt. Az Isten királyságáról szóló üzenetet jelek és csodák erősítették meg. Csakhogy Pál már csaknem 2000 éve a sírban pihen, mi pedig itt vagyunk a XXI. században, és az apostolok kora óta vajmi keveset tapasztaltunk abból a hatalomból, ami az ősegyház munkáját kísérte. Két évezreddel lemaradtunk az áldások javáról! Mi maradt nekünk?

Az alábbi történet jól szemlélteti helyzetünket:

„Nemsokára a Szent Lélek kiárasztását követően, egy komoly imaalkalom után, Péter és János együtt mentek fel a templomba. Ahol beléptek, az 'Ékes kapunál', láttak egy, már negyven év óta nyomorék embert ülni. Ez a szerencsétlen férfi hosszú ideje vágyakozott arra, hogy Jézust láthassa, mert gyógyulást várt Tőle. Tehetetlen állapotában azonban túlságosan messze esett a Nagy Orvos működési területétől. Sok könyörgése végül arra indította néhány ismerősét, hogy elvitték a templom ajtajáig. Mikor azonban odaérkezett, megtudta, hogy Azt, Akire minden reményét építette, kegyetlen módon megölték.
Csalódása nagy részvétet keltett azokban, akik tudták, mennyire vágyott arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Naponként kitették a templom elé, hogy az arra menők csekély alamizsnája enyhítse ínségét.” (E.G. White: Apostolok története, A templom kapujában c. fejezet)

Ez a férfi 40 éve nyomorék volt. Hallott Jézusról, és tudta, hogy ha találkozhatna a Nagy Orvossal, biztosan meggyógyítaná, hiszen Ő soha senkit nem utasított el, aki Hozzá ment. Amikor azonban végre elérte, hogy talán közel kerülhetne hozzá – a templom kapujában – Krisztus halálhíre fogadta. Gyógyulásának minden reménye szertefoszlott. Egy halott Krisztus nem tud neki segíteni. Pedig csak pár nappal maradt le! De lemaradt... És mi maradt neki? Alamizsna. A templomba járók csekély alamizsnája, ami valódi szükségletét soha nem tudta betölteni.

Kedves Testvérek! Ez a történet rólunk szól. Sokszor talán mi is elmerengünk azon, milyen lett volna abban az időben élnünk, amikor Krisztus Földünkön járt. Tudjuk, hogy ha felkerestük volna nyavalyáinkkal, és segítségét kértük volna, Ő nem utasított volna el minket. Krisztus mindenkit meggyógyított, megszabadított, megáldott, aki Hozzá jött! Csakhogy lemaradtunk. Ráadásul nem is pár nappal, hanem 2000 évvel! Krisztus elvétetett tőlünk, és nem tudunk elég közel kerülni Hozzá, hogy gyógyító erejét igényeljük testi-lelki bajainkra. Valójában nem vagyunk jobb helyzetben, mint az a nyomorék, aki számára Krisztus halott ember volt. És mi maradt nekünk? Alamizsna. A gyülekezetbe járók vagy a prédikátorok által odavetett csekély táplálék, ami éppen arra elég, hogy lelkileg ne haljunk teljesen éhen.

Ha itt érne véget a történet, teljesen reménytelen lenne helyzetünk. Egy halott Krisztus nem tud segíteni nekünk. De – hála az Úrnak – van folytatás:

„Amikor Péter és János elhaladt előtte, tőlük is alamizsnát kért. A tanítványok részvétteljesen néztek rá és Péter így szólt hozzá: 'Nézz mi reánk!' 'Az annakokáért figyelmez vala reájuk, remélvén, hogy valamit kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem.' Amikor Péter bevallotta szegénységét, a nyomorék arcán csalódás árnya suhant át. Arcvonásai azonban rögtön kisimultak, amikor az apostol folytatta: 'Hanem amim van, azt adom néked; a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. És őt jobb kezénél fogva felemelé és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái; és felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent.' (Csel 3:4-8)” (u.o.)

Péter és János szeméből sugárzott a hit, és ezt a nyomorék is felismerte. Amikor kimondták Jézus nevét, új remény gyúlt összetört szívében. Jézus neve azonban önmagában még kevés lett volna a gyógyuláshoz. Péter ezt mondta: „amim van, azt adom”. Péter rendelkezett Jézus nevével, Jézus hatalmával. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy maga Jézus lakott Péterben, és ő tudta, hogy azzal a hatalommal szólhat, ami Krisztus tulajdona. Péter nem könyörgött a nyomorékért, hogy gyógyuljon meg. Krisztus szólt belőle, és az Ő szava meg is cselekedte, amit kimondott, mert Ő sosem hazudik.

De vajon honnan vette Péter a bátorságot, hogy ilyen kijelentést tegyen? Ő maga így nyilatkozott erről:

„Mikor pedig ezt látta Péter, monda a népnek: Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy az járjon? Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust...” (Csel 3:12-13)

Jézus megdicsőülése volt tehát a kulcs. Ennek a mennyei ünnepélynek pedig a szent lélek pünkösdi kitöltetése volt a földi bizonyítéka (Jn 7:38-39). A tanítványok számára a lélek keresztsége hozta meg azt az erőt és hatalmat, amivel teljes bátorsággal szólhattak Krisztus nevében, és folytathatták azt a szolgálatot, amit Krisztus kezdett meg közöttük.

A nyomorék számára pedig így lett a halott Krisztusból élő Krisztus. Bár a Vele való személyes találkozásról lemaradt, lélekkel teljes tanítványain keresztül mégis találkozhatott az újra élő és megdicsőült Krisztussal.

Számunkra is ez az egyetlen út. A szent lélek keresztsége az egyetlen esélyünk, hogy olyan mértékben tapasztaljuk meg az élő Krisztust, ahogyan az apostolok és az akkori keresztények. Csak így tudjuk azt adni, amink van. Csak így tudjuk magát Krisztust adni az embereknek, és nem pusztán Krisztusról való üres beszédeket szólni. Bár a Krisztussal való személyes találkozásról 2000 évvel lemaradtunk, de Ő azért töltötte ki lelkét, hogy az ezzel járó áldásokat mindnyájunk számára pótolja, sőt, sokkal többet is ad.

Hogyan tovább?

Amikor a Bibliát olvassuk, csodálattal tölt el minket, Isten milyen hatalmasan munkálkodott akkoriban. De a múlton való csodálkozástól tovább kell lépünk. Isten felszólít:

Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok! Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket. Dicsőítni fog engem a mező vada, a sakálok és strucok, hogy vizet szereztem a pusztában; a kietlenben folyóvizeket, hogy választott népemnek inni adjak.” (Ésa 43:18-20)

Ez Isten ígérete. Ő nem azt akarja, hogy mi a régi korokon merengve azon sopánkodjunk, hogy de jó is volt nekik, nekünk meg milyen rossz. Jól véssük elménkbe: Krisztus...

...és mindezt egyszer s mindenkorra tette. Isten nem végez fél munkát, és Ő nem a visszavonásnak Istene. Ő nagyon jól tudja, hogy ami egyszer olyan hatalmas áldást jelentett az akkori hívők számára, most is legalább olyan becses lenne azok előtt, akik elnyerik. Ő jóságos, szerető szívű Édesapa, aki örömét leli abban, hogy jó ajándékokat adhat azoknak, akik Tőle kérik. Kérdés, hogy mi kérjük-e és várjuk-e Tőle a legnagyobb ajándékot?!

Az Úr most újat cselekszik – újra cselekszik –, és a lelki sivárság közepette ismét felfakasztja az Ő lelkének folyóját. Minden keresztény kiváltsága, hogy ne csak távolról és csüggedten szemlélje az isteni áldások gazdagságát, hanem azok teljességéből részesüljön, itt és most. Krisztus garantálja, hogy a királyságnak ez az evangéliuma – amit Pál is hirdetett – be fogja járni a Földet, mielőtt eljön a vég. Ha részesei akarunk lenni az Ő művének, nem érhetjük be azzal az alamizsnával, amit eddig kaptunk. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr!” (Zsolt 34:9) Isten azt akarja, hogy valóságosan megtapasztaljuk az evangélium erejét – az élő Krisztust –, a maga teljességében.

Most készül, avagy nem tudjátok még? Sőt, valójában már el is kezdődött...