Kapcsolódási pontok

David Clayton

Sok dologhoz, amit életem során megtanultam, saját szükségleteim, vágyaim vezettek el. Néha megtapasztaljuk, hogy áthághatatlan falakba ütközünk, és zsákutcába kerülünk. Egy ilyen alkalommal fogalmazódott meg bennem: „Édes Istenem, bárcsak lenne olyan hely, amelyről teljes bizonyossággal tudom, hogy ott megtalállak, és választ kapok Tőled kérdéseimre! Bárcsak volna ma is egy Béthel, egy Sínai-hegy, egy szent sátor vagy frigyláda, ahol bármikor megtalálhatlak!”

Bármennyire is valóságos számomra az újjászületés, ugyanakkor igaz, hogy emberi testben élek, és ebből fakadóan a valóságról is csak testi érzékszerveimmel tudok tapasztalatot szerezni – szemeimmel, kezeimmel stb.. Továbbra is ezek jelentik azt a csatornát, amely összeköt a fizikai valósággal. Testem börtönébe zárt lelkem mélyén azonban így kiáltok: „Uram, szeretnélek megérinteni! Látom, hogy magam vagyok az akadály, de mégis azt kívánom, bárcsak szabadon beszélhetnék veled, te pedig meglátogatnál engem! Istenem, szólj hozzám, érints meg, ne légy távol tőlem!” Bár gyakran beszélünk a Krisztusban meglévő kiváltságainkról, még mindig emberek vagyunk. Ez a létforma pedig a látható és tapintható valóság szintjére korlátoz minket, közben azonban a szívünk –arra vágyakozik, hogy a mi szintünkön találkozhassunk Istennel: valami olyan dologra vagy eseményre, mely által érintkezhetünk Vele.

Amikor kérünk Istentől valamit, Ő pedig ténylegesen válaszol, akkor szinte folyton csak erről a tapasztalatról vágyunk beszélni. Hiszen valós szükségletünket elégíti ki az Úr, amikor érzékeinkkel felfogható módon válaszol. Természetesen hisszük, hogy Isten valahol a végtelen univerzumban létezik, de azt szeretnénk, ha belépne a mi kis világunkba úgy, hogy a mi szintünkön érzékelhessük Őt.

Isten betölti szükségleteinket

Isten tudja, hogy a föld porából alkotott teremtmények vagyunk. Ismeri körülményeinket, érzi fájdalmunkat, csalódásainkat, vágyainkat. Tudja, hogy mi soha nem juthatunk el hozzá, de hála Neki, Ő mindig leereszkedik hozzánk! Ha szívünk az Istennel való közösség megtapasztalására vágyakozik, bizonyosak lehetünk afelől, hogy mielőtt e kívánság tudatosult volna, Ő már gondoskodott betöltéséről.

Az Ószövetségben számos példát találunk erre. A Biblia legelején, nem sokkal az ember bűnbeesése után olvasunk arról, hogy Ábel áldozatot mutatott be az Úrnak. Hol találkozott ekkor Istennel? Egy oltárnál. Ha elolvassuk a pátriárkák történetét, megfigyelhetünk egy állandóan ismétlődő gyakorlatot: Ábrahám, Izsák és Jákób egyik helyről a másikra vándoroltak, de valahányszor felverték sátrukat, oltárt is építettek.

Mi értelme lenne, ha ma a házam mögött egymásra raknék pár követ? Miért akarnék egy kőrakásnál rendszeresen találkozni Istennel? E férfiak pedig pontosan ezt tették! Mit akartak ezzel elérni, mi indította őket erre? Különösnek tűnhet, de valójában ez is pusztán annak az emberi törekvésnek a kifejeződése amely egy olyan hely után vágyódik, ahol az Úrral találkozhat – ahol Isten és ember egymásra találhat. A Biblia tanulmányozása meggyőz minket arról, hogy Isten érdekes módon mindig igyekezte betölteni az ember ilyen irányú szükségét, sőt, Ő maga is kereste a fizikai találkozás eme különleges alkalmait – annak ellenére, hogy tudjuk, Isten egyidejűleg mindenütt jelen van. Számtalan bibliai eset bizonyítja ezt a tényt.

Vegyük pl. Béthelt, ahol Jákób álmot látott. Bátyja elől menekülve az éjszakát a pusztában töltötte, és ott elaludt. Álmában egy létrát látott, amely a mennyből a földre ért, s angyalok jártak fel-alá rajta. Hallotta Isten hangját, aki biztosította őt, hogy vele lesz és megáldja. Amikor reggel felébredt, így szólt: „Mily rettenetes ez a hely: nem egyéb, hanem az Istennek háza és az égnek kapuja.” (1Móz 28:17) Vette a követ, amit a feje alá tett, és oltárt készített belőle. Olajat öntött rá és elnevezte a helyet Béthelnek, ami azt jelenti, „Isten háza”.

Vegyünk egy másik példát: amikor Izrael népe a pusztában vándorolt, fellázadtak Isten ellen, ezért Ő mérges kígyókat bocsátott rájuk, amelyek megmarták őket. Mit parancsolt Isten Mózesnek, amikor az emberek a harapások következtében haldokoltak? Csináltatott vele egy rézkígyót, amit aztán oszlopra erősített. Bár egy szoborban semmilyen erő sem rejlik, mégis Isten maga mondta: „Nézzetek fel a kígyóra és életben maradtok!” Ha pl. valakit a sátor túloldalán ért a marás, ahonnan nem láthatta a szobrot, akkor először meg kellett kerülnie a sátrat annak érdekében, hogy meg ne haljon. Kizárólag az érckígyóra való feltekintés menthette meg az életét.

Egy kapcsolódási pont a hit számára

Isten parancsolta meg az érckígyó felállítását. Ezzel egy olyan kapcsolódási pontot adott, ahol az ember hite és Isten ereje találkozhatott. Olyan alapelv rejlik e történetben, amit én személy szerint eddig elutasítottam. Tudom, hogy Isten mindenható és mindenütt jelenvaló, ezért korábban így gondolkodtam: „Nincs szükségem efféle dolgokra. Az igazi hit nem igényli őket. Az akkori kor primitív színvonala tette szükségessé alkalmazásukat. Korlátolt gondolkodásmódjuk miatt hihették csak el, hogy Isten ereje egy rézből öntött kígyó vagy kövekből épített oltár által megnyilatkozhat.” Felismertem azonban, hogy nézeteim nem teljesen helytállóak. Néha csupán hajszálnyi a különbség igazság és tévedés között, és mi gyakran csapongunk az egyik véglettől a másikig, s közben eltévesztjük az igazságot.

Milyen előnyei vannak egy ilyen kapcsolódási pontnak? A Biblia leírja Illés történetét, aki Isten embere és a hit hőse volt. Az Úr nem egy alkalommal csodálatos módon nyilatkoztatta ki magát neki. Egy alkalommal a Kármel hegyén is az Úr eszköze volt, amikor a próféta imájára tüzet bocsátott alá az égből, hogy bizonyítsa, ki az igaz Isten. Az a nap fényes győzelem napja volt: 450 hamis próféta lelte akkor halálát Illés keze által, őt pedig annyira eltöltötte az Isten iránti buzgalom és a mennyei erő, hogy végigfutotta a városba visszavezető utat Akháb harci szekere előtt, majd a városfalon kívül töltötte az éjszakát. Reggel azonban a bálványimádó királynő, Jezabel üzenetével szembesült:

„Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig.” (1Kir 19:2)

Ekkor a hit embere, aki nem sokkal ezelőtt tüzet hívott alá az égből és megölte Isten ellenségeit, felugrott és elmenekült, mint egy rémült gyermek. Ez érthetetlennek tűnhet számunkra, de az egész helyzetet Illés várakozásainak fényében kell szemlélnünk. Azt hitte, most Izraelben nagy ébredés következik be; azt hitte, Jezabel és a bálványimádás ügye egyszer s mindenkorra elrendeződött, a hamis istentiszteletet sikerült teljesen kiirtani. Jezabel üzenete révén azonban felismerte, hogy a helyzet valójában nem változott, s így a csalódás és csüggedés legyőzte őt.

De nem azon csodálkozom, hogy Illés elfutott, inkább azon, hová menekült. Hová is ment? A Sínai-hegyhez. Negyven napig vándorolt, míg elérte célját. Ebben a látszólag reménytelen helyzetben, amikor Illés magányosnak és gyengének érezte magát, vágyott Isten közelségére. Szüksége volt a Vele folytatott, közvetlen beszélgetésre! Amikor föltette magának a kérdést: „Hol találkozhatom biztosan Istennel?”, emlékezett rá, hogy volt egy pont a Földön, ahová az Úr leszállt, hogy szemtől szemben beszéljen egy emberrel, így aztán azonnal útra kelt oda.

De ami még ennél is csodálatosabb, hogy Isten belement a dologba. Amikor Illés megérkezett a Sínai-hegyre, Ő már ott várta. Tudja, hogy por vagyunk és a magunk korlátolt szintjén van szükségünk segítségre. Isten ott volt Illéssel negyven napos pusztai vándorútja minden egyes megtett lépésénél, egészen a Sínai-hegyig, azonban nem nyilatkoztatta ki magát útközben, nem is szólt hozzá, hanem várt, amíg szolgája megérkezett. Isten Illés hitével összhangban cselekedett. Akkor beszélt vele, amikor a próféta elérte célját. Isten figyelembe vette Illés hitét, és az általa megragadható kapcsolódási ponton lépett vele érintkezésbe.

Amikor Dávid Saul elől menekült, és nem tudta, mit tegyen, így szólt: „Hívd elő a papot és hozd elő az efódot!” Az efód a papi öltözék része volt, amelyre két drágakövet rögzítettek. Ha valaki megkérdezte Istent és Ő igennel válaszolt, az efód egyik köve felragyogott; ha nemet mondott, a másik kő világított. Nem volna csodálatos, ha nekünk is lenne ilyen eszközünk? Ezek a kapcsolódási pontok, melyeket Isten – vagy némely esetben az ember – iktatott be, s az Úr mindig elfogadott, döntő jelentőséggel bírtak, mert erősítették az ember Istenhez fűződő kapcsolatát. De még ennél is sokkal többről volt szó: Isten nem csupán kielégítette az ember találkozásra irányuló igényeit, hanem saját maga intézményesítette ezt a rendszert:

„És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam.” (2Móz 25:8)

Nem tagadhatjuk, hogy Isten tiszteletben tartotta az általa elrendelt szent helyet. Bár csak egy sátor volt, amely állatbőrökből, fából és vászonból készült, de bent, a szentek szentjében a két kerub között, a frigyláda fedele fölött természetfölötti, soha ki nem alvó fény ragyogott, amely Isten szó szerinti jelenlétét szimbolizálta. Ha valamelyik izraelita közösségre akart lépni Vele, akkor tisztelettel és hódolattal közeledett a sátorhoz.

Ma már tudjuk, hogy Isten mindenütt jelenvaló, és lehetetlen jelenlétét egyetlen épület egyetlen helyiségére korlátozni, még ha ezt az épületet szentnek tartjuk is. De azt hiszem, ha ma megtalálnák a frigyládát, legtöbben félnénk közelíteni hozzá vagy megérinteni. Jelenlegi felvilágosult ismereteink ellenére még mindig nagy tiszteletet érzünk, ha olyan helyre megyünk, ahol Isten egykor kinyilatkoztatta önmagát. Ha most elmehetnénk a Sínai-hegyhez, az lenne a furcsa, ha egyáltalán nem éreznénk semmilyen szent félelmet vagy tiszteletet! Még ha közönséges, köves és poros is az a hegytető, mélyen átjárna a gondolat, hogy Isten egyszer érintette ezt a helyet! Teljesen természetes emberi reakcióról van szó.

Vajon tudja Isten, hogy por vagyok, és még mindig emberi testben, emberi értelemmel létezem? Törődik egyáltalán e tényekkel? Igaz, hogy újjászülettem, és Krisztusban már a mennyekben vagyok. De érzékeim még mindig korlátok közé szorítanak, és hiszem, hogy ezt Isten figyelembe veszi. Ezt tette akkor is, amikor a szent hajlékot az izraelitáknak adta. Ha vétkeztek, tudták, hogy egy báránnyal eléje járulhatnak. Látták, ahogyan a pap az állat vérét ontja, imában követték őt a szentélybe, és biztosak lehettek benne, hogy ügyük Isten elé került. Azzal a biztos tudattal távozhattak, hogy imájuk meghallgatásra talált.

A rendszer veszélye

Isten leereszkedett az ember szintjére, eljött hozzánk oda, ahol vagyunk, mert ismeri és érti szükségleteinket. Érthető módon e tárgyakat és helyeket „szent légkör” veszi körül – s ez némely esetben áldás, máskor viszont átok az ember számára. Mit értek az alatt, hogy „szent légkör”? Amikor Jákób visszatért Béthelbe, ezt mondta feleségeinek: „Tegyétek le fülbevalóitokat és bálványaitokat, mert visszamegyek oda, ahol találkoztam Istennel.” Ezzel csak az a gond, hogy amikor nem Béthelben jártak, akkor nem tekintették rossznak az idegen isteneket és az ékszereket. Ez egy korlátozott istenkép kialakulásának adott táptalajt, mely szerint az Úr csak meghatározott időben, meghatározott helyen jelenik meg. Noha Isten együttműködött velük, ez a rendszer mégsem volt hosszú távon megfelelő, mert utat nyitott a bálványimádás előtt. E veszély egyik jellegzetes példáját az alábbiakban olvashatjuk. Az Ezékiás király által indított nagy ébredésről ezt olvassuk:

„Ő rontotta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát, és törte össze az érckígyót is, amelyet Mózes csinált; mert mind az ideig az Izrael fiai jóillatot tettek annak, és nevezték Nékhustánnak.” (2Kir 18:2)

A Nékhustán azt jelenti, „réz izé”. Noha élettelen eszköz volt, mégis tömjént égettek előtte. Négyszáz évvel azután, hogy Mózes elkészítette, még mindig imádták! Az ilyen példák rávilágítanak arra, milyen veszélyek rejlenek e rendszerben. Bár Isten az embereket a saját korlátozott szintjükön kereste meg ezek által, e tárgyak és ceremóniák egyúttal utat nyitottak a visszaélések és a bálványimádás felé.

Bírák könyvében olvasunk egy Mika nevű emberről. Pénzt lopott az anyjától, de aztán a lelkiismerete annyira nyugtalanította, hogy végül visszaadta az eltulajdonított összeget. Az anya így szólt hozzá: „Isten áldjon, fiam, e pénzt az Úrnak szentelem!” Elvette és egy kis szobrot csináltatott belőle. Mika megbízott egy fiatal lévitát, hogy legyen pap az ő házánál, ahol felállította a bálványt és tömjénezett előtte. (Bír 17. fej.)

Szánalmas, igaz? Mégis pontos tükre annak az emberi szív mélyén rejlő kívánságnak, hogy legyen egy olyan hely, ahol érintkezésbe léphetünk Istennel. Mit nem adnék egy olyan sarokért a házamban, ahol biztos lehetek Isten jelenlétében, és bármikor megérinthetem Őt! De pontosan ez az igény a bálványimádás alapja; ez vezet embereket arra, hogy képeket vagy szobrokat imádjanak. Isten bizonyos mértékig maga is betöltötte ezt a szükségletet, amikor meghatározott és szentnek nevezett egyes helyeket és tárgyakat. De fennáll a veszély, hogy a hit eszközét összekeverjük a hit tárgyával. Összetévesztjük a hiterősítő eszközt a valósággal, amelyre hitünknek összpontosítania kellene.

Isten szerint a frigyláda szent tárgy volt, az izraeliták azonban Isten helyére állították. Egyszer csatába mentek és vereséget szenvedtek. Erre azt mondták: „A frigyládára van szükségünk!” Ezért magukkal vitték a harcba. Az ellenfél azonban legyőzte őket, sőt, még a ládát is elvette. A frigyládának nem volt értéke önmagában. Az erő Istenben rejlett. A ládának az Úrra kellett volna irányítania a hitüket. Mindezek a tárgyak és eszközök egyetlen célt szolgáltak csupán.

Az érckígyót nem lett volna szabad imádni, ugye? Isten ezt a tárgyat kizárólag kapcsolódási pontként használta, ahol az Ő erejét az ember hite megragadhatja. Az érckígyóban nem volt erő, kizárólag a találkozás eszközeként szolgált Isten hatalma és a hit számára. Ugyanígy az oltár sem bírt különleges erővel, csak egy hely volt, ahol az emberi hit egyesülhetett Isten hatalmával.

Az emberek azonban elkezdték az élettelen dolgokat imádni és elveszítették szemük elől a valóságot, ez pedig nagy veszélybe sodorta őket. E rendszer olyan valláshoz vezetett, amely szerint Istent csupán egy meghatározott helyen vagy meghatározott tárgyakkal összefüggésben, meghatározott időben lehet imádni, s elkezdtek hinni abban, hogy bizonyos helyek, tárgyak vagy szertartások természetfölötti erőket hoznak működésbe.

Sok mai ember hitélete hasonlít ehhez. Egyházakban, gyülekezetekben keresik Istent, időt szánnak az istentiszteletre, életük többi területén azonban teljesen semmibe veszik, vagy kizárják Őt az életükből. Talán megítéljük az ótestamentumi idők bálványozóit, de sok szempontból ma is, még mindig ugyanaz az ösztön mozgat minket. Az emberiség nem változik, és ha gondosan magunkba nézünk, láthatjuk, hogy ugyanaz a hozzáállás jellemző ránk is. Istent bizonyos időpontokra, helyekre és helyzetekre korlátozzuk.

Az igazi kapcsolódási pont

Valamennyi eszköz, amit Isten igénybe vett az ember hitének megerősítéséhez, egy magasabb rendű valóság jelképe volt. Amikor pl. Jákób Béthelnél látta Isten angyalait a létrán le-föl járkálni, ezt mondta: „Isten háza”. Mit értett ez alatt? Jákób azt hitte, hogy azon a helyen van egy ajtó, amelyet az angyalok az ég és föld közötti közlekedésre használnak. Mai tudományos-fantasztikus szókincsünk „portál” vagy „dimenziókapu” névvel illetheti azt a helyet, ahol a két világ, a két dimenzió közötti átjáró található. Ez azonban csak jelképe volt egy magasabb rendű valóságnak. Jézus ezt mondja:

„Bizony, bizony, mondom néktek, mostantól meglátjátok a megnyílt eget és az Istennek angyalait, amint fel- és leszállnak az Ember fiára.” (Jn 1:51)

Egyértelmű, hogy Jézus Jákób létrájára utalt, amely Őt magát, Krisztust jelképezte. Ezzel kinyilvánította, hogy valóban létezik egy kapu, egy találkozási pont ég és Föld között. Ez maga Jézus Krisztus! Van egy hely, ahol a menny összekapcsolódik a Földdel; van egy találkozási pont, ahol az ember garantáltan találkozhat Istennel. Jézus valójában ezt mondta: „Én vagyok az, akire az angyalok le- és felszállnak. Én vagyok a hely, ahol Isten és ember találkozik. Én vagyok az a pont, ahol az isteni és az emberi érintkezik egymással. Valahányszor hozzám jössz, Isten mindig meg fog hallgatni.”

Valójában Jézus maga a bárány az oltáron, de ő az oltár is. Szent volt a szentély? Jézus volt a szentély, Ő Isten lakóhelye. Ő volt a szövetség ládája, Ő az élő törvény, ő a felemelt kígyó. Minden ószövetségbeli találkozási pont Isten és ember között Krisztusban nyerte el beteljesedését. Tehát ezen imádati rendszer minden eleme Krisztusban nyeri el végső és valóságos jelentését. Ez bizonyítja, hogy a régi rendszer érvényét veszítette. Isten már nem élettelen tárgyak útján közeledik az emberhez. Az egyetlen kapcsolódási pont Krisztus. Eljövetelével a régi út lezárult, érvényét és értelmét veszítette.

Ez azonban még nem jelenti egyúttal a történet végét is.

A probléma továbbra is fennáll

De amíg a Földön emberi létünk korlátai között élünk, a probléma továbbra is fennáll. Csodálatos tény, hogy az előbbiekben említett tárgyak és ceremóniák Jézus Krisztust ábrázolták; eredeti nehézségünk azonban változatlanul megvan. Miért rendelte el Isten e szent helyeket és tárgyakat? Azért, mert az ember fizikai érzékszerveivel képtelen Őt megragadni. Az Úr segítségünkre sietett gyengeségünkben. Ma már tudjuk, hogy az Isten és ember közötti igazi kapcsolódási pont Jézus Krisztus. De most láthatjuk, vagy megérinthetjük Őt? Képesek vagyunk érzékeinkkel megragadni az Ő valóságát? Nem, mert még mindig romlandó testben élünk. Továbbra is a saját szintünkön van szükségünk egy kapcsolódási pontra, noha keresztények vagyunk, és Lélekben imádjuk az Atyát.

Ebből a szempontból ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint az Ótestamentum hívői. Mivel nem láthatták, nem érinthették Istent, ezért adott számukra olyan dolgokat, melyek önmagukban nem voltak szentek, mégis alkalmasnak bizonyultak arra, hogy kapcsolódási pontot képezzenek ég és Föld között. Nincs szükségünk ma is ugyanerre a segítségre?

„De – vethetnéd ellene – ma Jézus a kapcsolódási pont, nem?” Nos, ha 2000 évvel ezelőtt ott éltem volna, akkor e tény biztosan sokat jelentene számomra, mert akkor tényleg megérinthettem volna. Keblére hajthattam volna a fejem, egy tányérból ehettem volna vele, és nem is lett volna más vágyam. A valóság mégis az, hogy Ő elment és itt hagyott minket. Évezredekkel később születtem és sem alakját, sem arcát nem láttam soha. Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint az ótestamentumi hívők: hallottam ugyan Istenről és Fiáról, de nem tudom, hová kellene mennem, ha meg akarnám érinteni Őt. Csak ülök sötét szobámban és kiáltásomat elnyeli a végtelen űr.

Kapcsolódási pontok ma

Manapság is törődik Isten ennek az emberi igénynek a kielégítésével? Ő ma is ugyanaz az Isten, aki mindig kész leereszkedni hozzánk, hogy a mi szintünkön találkozzon velünk? Hála Neki, ma is tisztában van vele, hogy por vagyunk, és néha segítségre szorulunk! Felismertem, hogy Isten gyenge emberi mivoltunk megerősítése érdekében olyan intézkedéseket hozott, és olyan kapcsolódási pontokat létesített, amelyek hasonlítanak az ószövetségiekhez. Nézzük, melyek ezek!

„Felele Jézus: Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki újjá nem születik víztől és szent lélektől, semmiképpen nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3:5)

Mi az, ami ebben az esetben látható és fogható számunkra? Jézus azt mondja, ha valaki üdvözülni akar, akkor újjá kell születnie víztől és lélektől. Értjük a szent lélek munkáját és felfogjuk annak jelentőségét, de mire való a víz? Lemoshatja a bűnöket? Új teremtéssé változtathat bárkit? Miért kell a hívőnek vízbe merülnie? Jézus mégis azt mondja, hogy így kell lennie – miért?

Mert egy kapcsolódási pontról van szó! Olyan esemény, melynek során az emberi hit megragadhatja az isteni erőt. A víz önmagában semmit nem ér, de Jézus összeköti az újjászületéssel. A keresztség során hitünk belekapaszkodhat; és ha hiszünk, akkor abban a pillanatban megérinthetjük Istent. Ő maga döntött úgy, hogy ezen a ponton, a mi szintünkön lép érintkezésbe velünk. Nem gondolom többé, hogy a keresztség pusztán egy jelképes jelentőségű rituálé volna. Miért kapott oly nagy hangsúlyt a Bibliában? Miért emelik ki olyan erőteljesen az apostolok, miért beszélnek róla oly sokszor és végzik oly rendületlen buzgalommal? Isten kapcsolódási pontként adta nekünk a vízkeresztséget – mert ez egy fizikai valónkhoz kötődő esemény, amely során hitünk megragadhatja azt, amit érzékeink nem képesek felfogni.

Egy további kapcsolódási pont:

„Mert én az Úrtól vettem, amint néktek előtökbe is adtam, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vette a kenyeret, hálákat adván megtörte és ezt mondta: Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen vette a pohárt, miután vacsorált, és mondá: Ez az én vérem, az újszövetség vére, mely értetek és sokakért kiontatik, ezt cselekedjétek, valahányszor isszátok az én emlékezetemre.” (1Kor 11:23-25)

Mi volt Krisztus szándéka azzal, hogy utasított minket, gyakorta gyűljünk egybe, elfogyasztani egy kevés kenyeret és bort? Miért tesszük ezt újra és újra? Vajon egy jelentéktelen és haszontalan szertartás végzésére adott volna parancsot? Miért nem mondta inkább, hogy olvassuk a Bibliát és emlékezzünk meg a haláláról? Miért kell egy jelképpel foglalkoznunk? Valójában az úrvacsora jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint eddig gondoltuk. Gyakorlása során Jézus lehetőséget kínál arra, hogy erejét hitünk által megragadhassuk. Isten még mindig segítségére siet gyönge emberi mivoltunknak! Nem lehet értelmezni az Újszövetség szertartásait, ha nem vagyunk tisztában ezzel az alapelvvel! Isten ma már nem rituálék révén lép kapcsolatba az emberrel. Azok megfeleltek a hitben kiskorúaknak, mi azonban már az Újszövetség világosságában élünk – mi szükség akkor rájuk? Sokkal többről van itt szó, mint puszta szertartásokról! Ezek kapcsolódási pontok hitünk és Isten ereje között. Nézzük, hogyan értelmezi Pál apostol a továbbiakban az úrvacsorát:

„Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.” (1Kor 11:27-30)

Ez egy különös részlet! Pál azt mondja, ha valaki méltatlanul eszik és iszik, átkot von magára. De mit is jelent „méltatlanul enni és inni”? Pál szerint, ha valaki nem becsüli meg, nem ismeri fel az Úr testét, az méltatlanul eszik és iszik az úrvacsora alkalmával. Vagyis, ha nem érted, hogy valójában (hit által) Jézust veszed magadhoz abban a pillanatban, amikor a kenyeret megeszed, akkor ez a ceremónia semmit nem használ neked, sőt, hozzájárul romlásodhoz. E szertartáson való haszontalan részvétel oly rettenetes következményekkel jár, hogy némelyek megbetegszenek, sőt, meg is halnak, miután részesültek a kenyérből és a pohárból. Ez a részlet kendőzetlenül tárja elénk azt az igazságot, hogy az úrvacsora eredeti értelme szerint nem pusztán egy közönséges szertartás. Sokkal több annál, és döntő része a keresztény tapasztalatnak, amely nagy erő forrása lehet életünkben.

Úgy is részt vehetünk az úrvacsorán, hogy az asztalt Krisztus erejével eltelve hagyjuk el, ha becsüljük az Úrnak testét. Letagadhatjuk Jézus szavainak igazságát? Isten segítséget nyújtott nekünk, mert segítségre van szükségünk. Ezt mondja: „Nem kívánom tőled, hogy hitedet a teljes láthatatlanságba vessed – adtam számodra egy fizikai találkozási pontot, ahol tudhatod, hogy én, a te Urad, Jézus, különleges módon veled vagyok.”

Ezt az elvet nemcsak abban láthatjuk, ahogyan Jézus népével bánik, hanem érdekes módon a gonosz lelkek esetében is, akik ugyancsak a nekik szentelt helyekhez és tárgyakhoz kötődnek. Figyeljük meg az alapelvet, amelyet Pál az alábbi versekben tanít:

„Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sőt, hogy a mit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (1Kor 10:19-20)

Bár az a dolog, amit ördögöknek szenteltek, önmagában véve semmit nem jelent, de ha kapcsolatba lépsz vele, akkor egyúttal azokkal az ördögökkel is közösségbe kerülsz, amelyeknek szentelték azokat. Erről az alapelvről beszél Pál. A tárgy önmagában véve semmi, az áldozat vagy az oltár szintén semmi, ellenben gonosz lelkek kapcsolódnak hozzájuk. A problémát tehát nem a tárgyak vagy az oltár jelentik, hanem a hozzájuk kötődő démonok. Ugyanígy az úrvacsorai kenyér és bor is önmagában nézve semmi, de az Úr kiválasztotta ezeket, hogy kapcsolatba hozza őket önmagával, s így rendkívül fontos eszközökké váltak, amelyek révén Isten ereje találkozhat hitünkkel.

Egy félreértett alapelv

A következő kapcsolódási pont, amelyet megvizsgálunk, olyasvalamivel kapcsolatos, amit a legtöbben eddig nem értettünk, és ezért nincs is vele kapcsolatban tapasztalatunk:

„Annakokéért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván újra alapját a hol cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, A mosakodásoknak, tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök életnek.” (Zsid 6:1-2)

Legtöbbünk igent mondana a fent felsorolt minden egyes alapelvre, kivéve a kézrátételt. Pál azonban alapvető tanításként és a hit egyik alapjaként sorolja fel a többi dolog között. Lehet, hogy nem értjük, miért van így, de ha a keresztség a keresztény élet egyik alapvető tapasztalata, akkor a kézrátétel is az, amennyiben elfogadjuk az igeversekben foglalt tanítást. Az Úr szava mondja ezt, mit tegyünk tehát? Nem állítom, hogy ezek a kapcsolódási pontok valamiféle mágikus erővel bírnak, sokkal inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy Isten úgy akart segíteni nekünk korlátok közé szorított emberi létformánkban, hogy adott bizonyos dolgokat, amelyek révén hitünk könnyebben megragadhatja az Ő isteni erejét.

Jézus gyógyítás közben gyakran rátette kezét a betegekre. Szüksége volt e mozdulatra a csoda érdekében? Az erő áradása kezének érintésétől függött? Természetesen nem. Többeket érintés nélkül gyógyított meg. Sokan azonban hitben gyengék voltak, és Jézus segítségükre sietett: amikor érzékelték az érintést, valami szétáradt bennük, miként Elizeusban, amikor látta Illés elragadtatását. Az érintés segített nekik hitre jutni. Amikor megérezték Jézus kezét, ez válaszreakciót indított el bennük.

A római százados esete rendkívülinek nevezhető. Elment Jézushoz és ezt mondta: „Uram, a szolgám betegen fekszik otthon, kérlek, gyógyítsd meg!” Jézus így felelt: „Elmegyek és meggyógyítom őt.” De a százados így felelt: „Nem kell jönnöd, hanem csak egy szót szólj! Értem e dolgok működését, nekem is vannak alárendeltjeim, ha mondok nekik valamit, megteszik, mert engedelmeskedniük kell. Ezért csak szólj egy szót, és tudom, úgy lesz, ahogy mondod!” Ezek a szavak csodálkozásra késztették Jézust. Így kiáltott: „Még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” Ennek az embernek nem kellett hitbeli segítség. Elég volt neki Jézus szava. De a legtöbben sajnos nem így vagyunk ezzel. Hitünk többnyire támogatásra szorul.

Könnyen belátható, hogy ezek a kapcsolódási pontok nem feltétlenül szükségesek. Isten nem egyfajta merev szabályrendszerként adta, amely előtt mindnyájuknak meg kell hajolnunk, hanem azért, mert Ő kegyelmes és tudatában van annak, hogy por vagyunk. Kétségtelen, hogy szeretnénk olyanok lenni, mint a kapernaumi százados, de nem rendelkezünk mindnyájan ekkora hittel. Készségesen el kellene fogadnunk mindenfajta segítséget, amelyet Isten nyújt, és el kellene ismernünk, hogy hitünk támogatásra szorul. Örömmel veszem ezeket az eszközöket, mert az Úr pontosan a hozzám hasonlóknak szánta őket. Tudjuk, hogy a kézrátételnek önmagában semmi ereje sincs. Isten azonban olyan kapcsolódási pontként adta nekünk, amely révén hitünk megragadhatja ajándékainak valóságát.

A Bibliában található bizonyítékok elég alapot adnak ahhoz, hogy elfogadjuk, ez a rendelkezés az újszövetségi korban élő hívőkre vonatkozó isteni terv része. Nézzük Fülöp esetét! Lement Samáriába, prédikált az ott élőknek, akik ennek nyomán megtértek. Hittek Krisztusban és bizonyára maga Fülöp keresztelte meg őket. Ezután eljött Péter és János Samáriába, mert hallották, mi történt. Mi volt utazásuk indítéka? Egyetlen okból jöttek, hogy tudniillik rátegyék kezüket a samáriabeliekre, hogy ők is részesedjenek a szent lélekből. Volt valamiféle erő Péter kezeiben? Talán isteni kezei voltak? Természetesen nem! De Isten úgy határozott, Péter kapcsolódási pont lesz a samáriai hívők számára, akin keresztül Isten erejében részesülhetnek.

Az Újtestamentumban számos eseményről olvashatunk, amikor ugyanez történt. Frissen megtérteket vízkeresztségben, majd pedig kézrátétel útján a lélek keresztségében részesítettek. A kézrátétel aktusa egy kapcsolódási pont volt számukra, amelyben a Menny és a Föld érintkezett egymással, s amely által a hívők, hitük révén, megragadhatták Isten ajándékát. Részesültek egy kézzelfogható tapasztalatban, amely megerősítette bizalmukat.

A kapcsolódási pontok láncolata

Figyeljük meg a következőket: Valahányszor Isten kapcsolódási pontot kínál az embernek, úgy tűnik, hogy valamiféle látható vagy fizikai úton érzékelhető „átadási láncolat” jön létre, mely révén a hatalom áttevődik egyik pontról a másikra:

Jézus szemtől szemben ismerte az Atyát. Elhagyta a mennyet és lejött a Földre, mint aki Isten arcának képmása. Mi nem láthatjuk az Atyát, de az apostolok ismerték Jézust közvetlen közelről. Őbenne nyertek egy kapcsolódási pontot, amely révén érintkezésbe léphettek Istennel. Amikor Jézus távozott a mennybe, eltűnt ez a kapcsolódási pont, és az emberek nem látták többé Őt. De látták az apostolokat, akik személyesen ismerték Jézust. Az apostolok pedig továbbadták az élet ajándékát, amit Krisztustól vettek, s amelyet a Fiú az Atyától nyert. A tanítványok által részesült benne a többi ember. Tehát létrejött a kapcsolódási pontoknak egy, az Atyától – a Fiún és a tanítványokon át – egészen az egyes emberekig elérő láncolata.

Szerencsétlen módon mi kétezer évvel később élünk. Úgy tűnik, kissé lekéstünk minderről. Soha nem láttuk sem az Atyát, sem Jézust, sem pedig a tanítványokat. Akkor mi jut nekünk? Természetesen a szent lélek, ez igaz. A lélek azonban láthatatlan és megragadhatatlan. Érzékszerveinkkel nem érzékelhető. Akkor hol az én kapcsolódási pontom? Mi jutott nekem egyáltalán? „Nos”, mondhatod, „van hitünk”. Ez igaz, de a hit nem kapcsolódási pont, mert a hit ugyancsak láthatatlan és megragadhatatlan. Az a tény, hogy az újszövetségi egyház hittel rendelkezett, nem akadályozta meg Istent abban, hogy kapcsolódási pontokat adjon nekik. Isten egyszerűen elfeledkezett volna a történelem jelen korszakának híveiről?

Krisztus teste

Nem, Istennek hála, nem felejtett el minket, még mindig látja, hogy por vagyunk, és segítségre szorulunk! Ahogyan korábban megtette, úgy nekünk is küldött segítséget! Figyeljük meg a következő verseket:

„És mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az egyháznak fejévé, Mely az Ő teste, teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel.” (Ef 1:22-23)

Mi tehát ma számomra a kapcsolódási pont? A fenti versekben azt tanítja nekünk Isten, hogy az egyház Krisztus teste. Mit is jelent ez? Az az igazság, hogy Jézus nem hagyott el minket teljesen. Egy része még mindig itt van, láthatóan és testileg jelenlévő formában, amely által érzékszerveim segítségével kapcsolatba léthetek Vele. Még mindig érintkezhetek Krisztussal fizikailag is, amennyiben közösségem van egyházával, az ő testével! Ez egy csodálatos igazság! Számomra az egyház jelenti a kapcsolódási pontot ég és Föld között, és ezt Isten rendelte el! Jézus hátrahagyta testét, amely még mindig itt van, valahány helyen csak igaz népe él. Ha ezt megértjük, soha többé nem becsüljük le a keresztény közösség fontosságát! Minden egyes alkalommal azzal a várakozással mehetünk a gyülekezetbe, hogy Krisztus jelenlétének megnyilatkozását tapasztaljuk. Ez volt Isten eredeti terve a gyülekezettel. Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Jézus jelenléte népében, igazi egyházában nagyon erős; pontosan erre utalnak szavai: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” Megvan az a kiváltságom, hogy személyesen és közvetlenül Istenhez imádkozzam, ez igaz. De Jézus szavai szerint sokkal nagyobb ereje van, ha ketten vagy hárman egyesülnek a könyörgésben. Ha tehát arra kérlek, imádkozz velem, ne gondold, hogy terhelni akarlak, hanem egyszerűen arra vágyom, hogy az imádságomat nagyobb erő kísérje; a Jézus ígéretében rejlő hatalmat szeretném megragadni, mert Ő áldást ígér, ahol ketten vagy hárman az Ő nevében (mint az ő teste) összegyűlünk.

Az Úr ígéri: „Kijelentem magamat nektek” – vagyis érzékeink útján kapcsolatba lép velünk, mert a kinyilatkoztatás vagy kijelentés azt jelenti, hogy a mi emberi szintünkön, testi képességeink révén megtapasztalhatjuk jelenlétét. Ő pontosan ezt ígéri. Ha ezt megértjük, akkor égünk majd a vágytól, hogy részt vehessünk a következő istentiszteleten! Oda akarunk menni, ahol Jézus – ígérete szerint – kinyilatkoztatja magát.

Sátán létrehozta a vallási szervezetek és felekezetek egész sorát, s ezek révén igyekszik Isten áldásait megsemmisíteni. Arra használta fel az embereket, hogy az áldásokat üres szertartásokká silányítsa, és erőtlen, jelentéktelen rendelkezésekkel kapcsolta őket össze. Egy hierarchia hatalmi szimbólumaivá korcsosultak, amivel csak az emberek alávetettségét igyekeztek fenntartani. Legtöbben, akik valóságos keresztény tapasztalatokra vágyakozunk, hajlunk arra, hogy alábecsüljük a keresztény közösségben való rendszeres és aktív részvételt. De nem tagadhatjuk a tényt: maga Jézus tanította nekünk, hogy a valódi keresztény közösségben jelenlétének és erejének nagyobb megnyilatkozása tapasztalható, mint ha egyedül vagyunk.

Remélem, ezek az igazságok a te szívedet is olyan örömmel és felbuzdulással töltik el, mint az enyémet! Korábban nem becsültem annyira a többi hívővel való közösséget, mint ahogy kellett volna. Néha ezt gondoltam: „Ó, ez a testvér csak aludni jön, a másik meg túl sokat beszél” – és ha néha a testvérek hibáira gondoltam, kísértésbe estem, hogy inkább maradjak otthon és egyedül imádkozzam. Micsoda tévedés! Isten szava azt mondja, hogy a leggyengébbekre kell a legtöbb figyelmet fordítani, hiszek ők is ugyanúgy a test tagjai. A kezem ujjai nem annyira erősek, mint a lábam, de ezért talán levágjam őket? Testrészeim ők is, nem?

Gyengék és erősek, valamennyien Krisztus testéhez tartozunk, Ő közöttünk van, hogy megáldjon minket és kinyilatkoztassa önmagát nekünk. Ragadjuk meg hitben ezt az igazságot! Gyűljünk egybe azzal a várakozással, hogy Urunk működni fog közöttünk és közelebb von magához. Ezzel a bizonyossággal vigyük eléje – ketten vagy hárman imában egyesülve – kéréseinket. Áldott legyen az Ő neve áldásaiért! Ne feledjük ezeket, és továbbra is építsünk azokra a csodálatos igazságokra, amelyeket napról napra helyreállít számunkra!