A bűn forrása

David Clayton

A Római Katolikus Egyháznak van egy listája hét konkrét bűnről, melyeket „a hét főbűnnek” nevez.

„A hét halálos bűn – más néven a hét főbűn – olyan kirívó bűnöket foglal magában, amelyeket már a kora keresztény időktől fogva arra használtak, hogy rávilágítsanak az elbukott emberiség bűnös hajlamaira. A lista jelenleg elismert formája szerint a hét főbűn: harag, fösvénység, restség, kevélység, bujaság, irigység, torkosság.” (Wikipedia)

Döbbenetes, s ugyanakkor szánni való, hogy egy keresztény intézmény annyira összezavarodik az emberiség valódi problémáját illetően, hogy a bűn kérdését csupán ilyen felszínes módon kezeli. A „hét főbűn” megválasztása ránézésre is teljesen önkényes, és semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá, miért éppen ezek szerepelnek a listán. Úgy tűnik, a katolicizmus álláspontja szerint a bűn pusztán az emberi vágy, viselkedés vagy hozzáállás egy-egy önálló megnyilvánulása. A listát olvasgatva leginkább azon csodálkoztam, miért csak hetet sorolnak fel. Ha én is így közelíteném meg a bűn problémáját, még legalább 20 dolgot hozzá tudnék tenni. Akkor meg minek is megállni hétnél?!

Ami azonban számomra még döbbenetesebb, hogy közöttünk, adventisták között is sokan vannak, akiknek a bűnről alkotott elképzelése ugyanezen alapelven nyugszik, ezért – nem meglepő módon – a levont következtetések is megegyeznek. Ha a bűn elsősorban egy cselekedet, ill. az önuralom hiánya, akkor elkerülhetetlen, hogy a kérdést törvényeskedő módon közelítsük meg. A bűn-probléma megoldása így a szokások és cselekedetek megváltoztatásáról szól, illetve arról, hogy uralkodjunk magunkon és legyünk fegyelmezettek. Természetesen ezek mind megvannak egy újjászületett és a bűn felett győzelmet aratott ember életében is, de tévedés azt hinni, hogy a bűn feletti győzelem a megváltozott viselkedés következménye lenne. A megváltozott viselkedés nem oka, hanem eredménye a győzelemnek.

A bűn gyökere

A bűn forrása elsősorban az elbukott ember testi természetében keresendő, nem pedig a cselekedeteiben és az életét jellemző magatartási formákban. A Szentírás világosan tanítja ezt:

„Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Róm 8:7-8)
„Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve.” (Róm 7:14)

Az embernek nem az a legfőbb problémája, amit tesz, hanem ami ő maga. A megtéretlen embernek testi természete van, egész gondolkodása ellenségeskedés Isten ellen, természete állandóan szemben áll Teremtője akaratával.

Győzelem Krisztusban

A Biblia azt tanítja, hogy akik Krisztusban vannak, új teremtés részévé válnak, isteni természetet kapnak, a test gondolata meghal, immár lélekben vannak, nem pedig testben, következésképp a bűn sem uralkodik többé rajtuk. A Biblia kendőzetlenül beszél erről a radikális változásról. János levelében és a Római levélben is ugyanerről olvasunk:

„Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (1Jn 3:9)
„Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” (Róm 6:1,2)

Figyeljük meg, hova teszi a hangsúlyt ez a két igevers: Nem cselekszünk bűnt, nem élünk már bűnben, nem követünk el több bűnös tettet. No de miért? Azért, mert Istentől születtünk, és meghaltunk a bűnnek. A bűn cselekedetei már nem uralják az életünket, mert a bűn gyökere – a testi természet, a bűn teste, az ó ember – meghalt, mi pedig újjászülettünk azáltal, hogy egyesültünk Krisztussal az Ő halálában és feltámadásában. A bűn természete halott, ezért a bűn cselekedeteinek sincs többé helyük életünkben. Pál így fogalmaz:

„Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6:7)

Ez Isten igéjének igazsága, amit a Biblia – különösen az Újszövetség – ismételten hangsúlyoz. Nem úgy győzzük le tehát a bűnt, hogy megpróbáljuk felvenni ellene a küzdelmet, hanem úgy, hogy megtaláljuk helyünket Krisztusban. Őbenne a test gondolata – ami a bűnös cselekedetek gyökere – meghal, és Krisztus indulata kerül a helyére; így a bűn egy csapásra vereséget szenved.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15:5)
„A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; a ki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt.” (1Jn 3:6)

Mindez csodálatos igazság. Mégis, az igében található nagyszerű ígéretek és bizonyságok ellenére, annak ellenére, hogy az út oly világosan és félreérthetetlenül fel van vázolva előttünk a Bibliában, annak ellenére, hogy értelmünkkel megértjük mindezt, azt tapasztaljuk, hogy alkalmanként mégis vétkezünk, és szégyent hozunk Istenre. Ráadásul vétkünk csüggedést és zavarodottságot von maga után. Hogyan lehetséges ez? Ha Isten – aki nem tud hazudni – ilyen sokat ígért, és mi elfogadtuk az Ő szavát, akkor hogyan lehetséges, hogy nem mindig látjuk magunkban Krisztus hatalmát megnyilatkozni a bűn feletti állandó győzelem révén?

A legfőbb bűn

Az első vétkezők – Lucifer, Ádám és Éva – tapasztalatának vizsgálata rávilágít arra, hogy minden bűn mögött egy közös alapelv áll. Nem csupán a bűnös cselekedetekről vagy a természetről beszélek, hanem mindenféle bűnről, akárhogy is határozzuk meg. Egy rendkívül veszélyes hozzáállás képezi minden gonosz tett alapját, és ezt tartom mindenek felett a „leghalálosabb” bűnnek. Általában ezt nem is sorolják a bűnök közé, én mégis annak mondom, mert valójában ez a gyökere minden rossznak.

Isten mindent nekünk adott Krisztusban. Ez egy csodálatos és vitathatatlan igazság. Pál apostol így beszél erről az ajándékról:

„Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és ti Ő benne vagytok bételjesedve, a ki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak;” (Kol 2:9-10)

Őbenne semmiben nem látunk hiányt. A bűn feletti teljes győzelem, a szent lélek erejének teljessége mind a miénk Krisztusban. Sátán egyetlen ponton sem tud legyőzni bennünket, a bűnös cselekedeteknek helyük sincs életünkben. Néha mégis elbukunk! Miért?! A következő igazság meggondolása rávezet a válaszra:

„Mert hitben járunk, nem látásban.” (2Kor 5:7)

Krisztus bőséges gazdagsága, egész teljessége a miénk, ez az igazság; ugyanakkor ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat, és élni tudjunk velük, hit által Őbenne kell maradnunk. Hit – egyedül hit – által járunk, élünk, létezünk. Más szóval mindaz, amit Krisztus elérhetővé tett számunkra, az már a szó legteljesebb értelmében a miénk, azonban csak úgy tudunk hozzáférni, ha hit által Őbenne maradunk. Szó sincs róla, hogy Isten elzárná az áldások csatornáját, ha mi nem gyakoroljuk a hitet. Távol legyen! Valójában a hit az a kéz, amely megragadja a lelki világ javait. Olyan ez, mint a légzés. Nem Isten vonja meg tőled a levegőt, ha nem akarsz lélegezni. Szó sincs róla! A levegő rendelkezésünkre áll, és belélegezzük, hogy részesüljünk áldásaiból. Hasonlóképpen Isten minden áldása hozzáférhető Krisztusban, és a hívő ember hit által részesül belőle. Amikor megszűnünk hinni, bízni, olyanok vagyunk, mint aki visszafojtja légzését – mi vágjuk el az áldás csatornáját. Nem Isten vonja meg tőlünk javait, hanem mi utasítjuk vissza.

Ugyanakkor tény, hogy a világ, amelyben élünk, csak hitetlenséget nemz. Uralja a légkört, és minden alkalmat kihasznál, hogy megnyomorgasson és kipréselje belőlünk az életet. Nem csupán arról van szó, hogy a média evolúciós és ateista eszmékkel bombázza az embert, hanem a bennünket körülvevő halál, fájdalom, betegség, igazságtalanság és szenvedés képei mind-mind hozzájárulnak a hitetlenség eme mocsárgőzéhez. Valahányszor hallunk egy tűzesetben elpusztult csecsemőről, egy halálra kínzott emberről, vagy egy természeti katasztrófáról, ami korra, nemre, társadalmi osztályra való tekintet nélkül pusztít el százakat, könnyen megfordul fejünkben a kérdés: „Istenem, hol vagy ilyenkor? Tényleg létezel?” Sőt, sokszor még barátaink is ugyanezt a hitetlenséget táplálják, mert csak nagyon kevesen képesek ellenállni az élet gondjairól való panaszkodás kísértésének.

Ahogy ezeken töprengtem, rádöbbentem, hogy sem Lucifernek, sem az első emberpárnak nem voltak ilyen problémái, mégis elvesztették Istenbe vetett hitüket! Gondoljunk csak bele! Ádámot és Évát tökéletes lelki légkör vette körül. Sehol semmivel nem találkozhattak, ami a hitetlenséget táplálta volna bennük. Mindaz, amit láthattak, Isten szeretetéről, Teremtőjük jóságáról tanúskodott. Nem voltak körülvéve ateistákkal, evolúciós elméletekkel, tévével, igazságtalansággal, fájdalommal, halálesetekkel – akárhova néztek, minden ezt harsogta feléjük: „Isten jó!!! Teljes szívvel bízhattok Benne!” Ők mégis megvonták Tőle bizalmukat!

Amikor Ádám és Éva bűnéről beszélünk, általában a gyümölcs elfogyasztására gondolunk, de nyilvánvaló: a bűn már azelőtt kezdődött, hogy szakítottak volna a fáról. A valódi probléma azt volt, hogy megvonták Istentől bizalmukat – arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten hazug! Ha valaki azt mondja neked, hogyha hozzányúlsz egy bizonyos dologhoz, akkor meghalsz, miért érintenéd meg? Vagy azért, mert meg akarsz halni, vagy azért, mert az illetőt hazugnak tartod. Meg mernéd érinteni, ha látnál esélyt, hogy belehalhatsz? Éva arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten hazug, ezért vett a gyümölcsből, nem pedig azért, mert öngyilkos akart lenni. Bármilyen elképesztő, de Éva annyira bizonyos volt Isten hazug voltában, hogy képes volt vállalni az azonnali halál kockázatát, ha mégis tévedne.

Luciferrel ugyanez volt a helyzet. Milyen légkör lehetett volna kedvezőbb az Istenben való hit és bizalom számára, mint amilyenben ő élt – talán korszakokon át? Minden pillanatban Isten jósága tárult fel szemei előtt. Különleges kiváltságokat kapott, hogy az Ő közvetlen jelenlétében állva szemlélhesse munkálkodását és teremtményeivel való bánásmódját. Az ige bizonyságtétele mégis megdöbbentő: bűn találtatott benne! Elsőként Lucifer vonta meg bizalmát Istentől.

Akkor miben reménykedhetünk mi ezek után? Ha e tökéletes lények, tökéletes gondolkodással, tökéletes, paradicsomi légkörben, Isten szeretetének és jóságának minden létező bizonyítékától körülvéve mégis megvonták bizalmukat Istentől, akkor mi – akiket minden oldalról folyamatosan, a nap minden percében bombáz a hitetlenség – hogyan tudnánk megőrizni bizalmunkat és bizonyosságunkat Istenben, és hogyan tudnánk teljességgel megragadni az Ő erejét?! Ahogy ezen a kérdésen elgondolkodtam, világossá vált számomra, hogy mind Ádámék, mind Lucifer elestében volt egy olyan tényező, amivel tisztában kell lennünk, és amitől minden áron óvakodnunk kell. Ezt nevezem a „legfőbb bűnnek”.

Szemlélés által változunk el

Gondolkodjunk el kicsit a következő kérdésen: Hogyan jutott Éva arra a meggyőződésre, hogy Isten hazug? A Biblia leírása szerint úgy, hogy a kígyóra hallgatott. Ez egy elképesztő tény, ami sok tanulsággal és intéssel szolgál számunkra. Mennyi időt töltött Éva a kígyóval? Valószínűleg nem sokat, legfeljebb öt percet. Mégis, ezalatt sikerült Sátánnak az Isten jóságáról és szeretetéről nyert összes bizonyítékot semmissé tenni; és mindaz a bizonyosság, ami eddig Éva gondolataiban Isten hűségéről élt, és teremtésétől fogva folyamatosan növekedett, most egyszerre szertefoszlott. Ez egészen elképesztő! Hogyan lehetséges, hogy az a sok-sok nap alatt szerzett bizonyosság egyetlen pillanat alatt teljesen megdőljön?!

Ez mindnyájunk számára komoly lecke és figyelmeztetés. Isten szeretetének és jó szándékának minden bizonyítéka egy pillanat alatt kimosódhat fejünkből, ha úgy döntünk, elfordítjuk figyelmünket az igazság bizonyítékairól. Egyszerűen így működnek a dolgok, ezek puszta tények. Elég öt percig a helytelen dolgot hallgatni, a nem megfelelő emberrel beszélni, rossz irányba nézni, és az ember egész élete során szerzett minden bizonyossága szertefoszlik! Ésszerűtlennek tűnik, de ez a valóság, és tulajdonképpen azt a törvényszerűséget láthatjuk igazolódni, miszerint szemlélés által változunk el.

A bizonyítékok, melyeket addig felhalmoztunk, nem tudnak megtartani bennünket a megpróbáltatás idején. Egyáltalán nem a megszerzett tudás tart meg bennünket; és itt van a lényeg: csak úgy állhatunk meg, ha szemeinket folyamatosan Krisztuson tartjuk, Őt szemléljük, és így állandó egységben maradunk Vele. A Róla szerzett ismeretnek is megvan a maga helye, de a keresztény erejének nem az ismeret a kulcsa. Ezért fordulhat elő, hogy aki csak kevés ismerettel rendelkezik Krisztusról, mégis nagyon szilárd keresztény lehet, míg másvalaki, aki rengeteget tanult, sokat tud Krisztusról és a megváltás mikéntjéről, mégis nagyon erőtlen lehet. A mi erőnk nem abban rejlik, hogy tudunk bizonyos tényeket Krisztusról, hanem abban, hogy a szemeinket folyamatosan Rajta tartjuk.

Ezért állítom, hogy a legfőbb bűn abban a hozzáállásban keresendő, ami megengedi, hogy tekintetünket akár csak egy pillanatra is levegyük Krisztusról. Lehet, hogy ezt gondoljuk: „Ugyan, mit árthat egy pillanat?” Ám ne feledjük, bolygónk sorsa pontosan Éva ezen gondolkodásmódja miatt vett katasztrofális fordulatot. A szemlélés tárgyának megváltozása a hitetlenség (Isten iránti bizalmatlanság) fő oka; ez választ el bennünket Isten lelkétől, ami az engedetlenség gyökere, s amit végül is bűnnek nevezünk. Az igazi probléma nem a végeredményben keresendő, hanem abban a forrásban, amiből az összes többi – a végeredményhez vezető – lépés ered. A lényeg tehát, ha soha nem vesszük le szemünket Krisztusról, akkor örökre biztonságban vagyunk. Ha viszont akár egy pillanatra is elfordítjuk Róla tekintetünket, elkövettük a leghalálosabb bűnt, ami minden gonoszság gyökere és forrása.

Péter ismerte Krisztus hatalmát, bízott is benne, mégpedig oly mértékben, hogy ezen ismeret és bizalom által képes volt a vízen járás lehetetlen mutatványára. De vajon az ismerete tartotta őt a víz felett? Vajon a Krisztus képességeire vonatkozó tudása tette lehetővé számára, hogy felülemelkedjen a természet törvényein? Nem, amikor ugyanis levette tekintetét Krisztusról, az Ő erejének és jóságának ismerete továbbra is ott volt emlékezetében; de mivel figyelmét másra irányozta, az emlékezet képtelen volt megtartani őt a süllyedéstől. Az elraktározott információk elégtelennek bizonyultak a válságos helyzetben. Krisztussal való aktív kapcsolatra volt szüksége, amit a hit szemeivel tudott fenntartani. Amint ez a kapcsolat megtört – mivel figyelme másra terelődött –, azonnal kudarcot vallott. Milyen szemléletes lecke!

Krisztus, a mi igazságosságunk

Mi tehát a lényeg? A bűn feletti győzelem nem azon múlik, tökéletes környezetben élünk-e, vagy bőséges információval rendelkezünk-e az igazságról, vagy akár tökéletes-e a gondolkodásunk. A legtökéletesebb emberek is eltévelyedtek, éspedig nem a környezetük kifogásolhatósága miatt, hanem azért, mert úgy döntöttek, leveszik tekintetüket Istenről, és egy pillanatig elidőznek a hitetlenségnél. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy katasztrófába sodorja őket és az egész emberi nemzetséget.

Ennek ellentéte azonban éppúgy igaz: mi, akik gyarlók vagyunk, körülvéve negatív befolyásokkal, ennek ellenére képessé válhatunk Istennel tökéletes összhangban élni, és teljes győzelmet aratni a bűn felett – nem azért, mintha makulátlan környezetben élnénk, vagy jobbak lennénk másoknál –, hanem egyszerűen úgy, hogy alaposan megtanuljuk azt a leckét, hogy soha ne merjük – akár csak egy pillanatra is – levenni tekintetünket Krisztusról. Azok, akik ezt megtanulták, biztonságban vannak, függetlenül körülményeiktől, vagy akár szerényebb értelmi képességeiktől. Azok viszont, akik ezt nem tanulják meg, állandó kudarcra vannak ítélve, és lelkük üdvössége is veszélyben forog.

Egyikünk sem erős önmagában. Krisztusban, egyedül Őbenne van minden erőnk. Rajta kívül semmit sem cselekedhetünk: ezt Ő maga mondja félreérthetetlenül (Jn 15:5). Isten képességet adott nekünk, hogy eldönthessük, hova szegezzük tekintetünket. Ezt mindnyájan megtehetjük – értelmi képességeinktől, környezetünktől, körülményeinktől függetlenül. Önmagunkban nincs erőnk, hogy a jót cselekedjük, de eldönthetjük, hova nézünk, és biztosítékunk van afelől, hogy amint Krisztusra tekintünk, ereje a miénk lesz. Őbenne mindenre van erőnk, és a bűn, a világ, és az ördög feletti győzelem állandó tapasztalatunkká válik.

Úgyhogy megalkuvás nélkül őrizkedj minden befolyástól, amely nap mint nap arra törekszik, hogy a Krisztus és közötted fennálló, élő köteléket meglazítsa! Ne elegyedj beszélgetésbe hitetlenekkel, ha a hitedet akarják rombolni; mondj nemet minden kísértésnek, ami arra hív, hogy akárcsak pár pillanatig is ártalmas dolgokat hallgass vagy nézz! Ahogy a mondás is mondja: „Nem tudjuk megtiltani a madaraknak, hogy a fejünk felett elrepüljenek, de megakadályozhatjuk, hogy a fejünkre fészkeljenek.” Töltsük meg gondolatainkat Krisztus jelenlétének tudatával; minden alkalmat ragadjunk meg igéjének olvasására; ha pedig éppen nem tudjuk olvasni, hallgassuk; teremtsünk alkalmakat arra, hogy Róla beszéljünk mindenkinek, aki kész meghallgatni! Legyünk készek elfogadni útmutatását, és minden dolgunkban, minden pillanatban keressük Őt és az Ő vezetését! Szenteljünk időt a Vele való gyakori beszélgetésre napközben is! Sőt, hadd késztessen az Iránta érzett szeretet és Rá való nagy szükségünk szüntelen imádságra!

Lesz egy nép, amely az Úr akarata szerint tökéletessé válik. Isten már most készíti őket. Ám ezek az emberek, amikor végre megjelennek, lényegileg semmiben nem fognak különbözni a többiektől. Mi lesz az, ami gyökeresen más eredményt hoz az életükben a többi emberhez képest – beleértve a régi korok keresztényeit is? Egyszerűen ez: Megtanulják a leckét, amit Isten mindig is meg akart tanítani nekünk; ti. hogy Krisztus a minden, és egy pillanatra sem szabad Őt szem elől tévesztenünk, mert önmagunkban semmik vagyunk és semmit sem cselekedhetünk. Krisztus a minden mindenekben. Ez a „Krisztus, a mi igazságosságunk” üzenete, amit Isten újból felragyogtat teljes szépségében mindazok előtt, akik megnyitják szemeiket, hogy lássanak.

Amikor valóban, szívünk mélyéből tudjuk, hogy önmagunkban tényleg semmik vagyunk, és Krisztus valóban, abszolút értelemben a mi teljes igazságosságunk, és minden jóság és jó cselekedet iránti reményünk Őbenne összpontosul, akkor e felismerés olyan eltökélt önátadáshoz vezet, ami megtermi végre az Isten által rég áhított gyümölcsöt. Isten segéljen bennünket, hogy mielőbb megtanuljuk ezt a leckét!