Isten keresztneve

David Clayton

I. Kell-e tökéletesnek lennünk?

Ahogy olvassuk a Bibliát, szembetűnik, hogy Istennek sok különböző neve van, és Ő is gyakran más-más néven hivatkozik önmagára. Miért van ez? Egyes keresztények nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy kiderítsék, pontosan hogyan kell kiejteni Isten különböző neveit, és azt állítják, e nélkül nem tudunk Róla hitelesen beszélni.

Isten néhány neve viszonylag jól ismert. A Jahve (Jehova) szinte mindenkinek eszébe jut. Sokan azt is tudják, hogy az Adonáj, Elohim, El-Saddáj héber szavak szintén az Ő megnevezései.

Mi a jelentőségük ezeknek a neveknek? A mai emberek többsége – különösen a nyugati világban – nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a névadásnak. A szülők leggyakrabban hangzás, nem pedig jelentés alapján választják ki gyermekük nevét. Eredeti célja azonban – a Biblia világában is – az volt, hogy valamilyen üzenetet közvetítsen. A neveket gondosan választották meg, úgy, hogy az tükrözze az illető várható vagy kívánatos jellemét, amely majd kifejlődik élete során.

Valójában Isten mindegyik neve valamely tulajdonságát, jellemvonását mutatja be. Például az „Adonáj” jelentése: „Úr”. Azt a tényt hangsúlyozza, hogy Isten a legfelsőbb hatalom népének életében. Az „El Saddáj” jelentése: „a Mindenható”. Ez azt emeli ki, hogy Istennek mindenre van hatalma, és az Ő imádóinak semmitől sem kell félniük ezen a világon. A „Jahve” vagy „Jehova” azt jelöli, hogy Isten a „Vagyok” – az örök, önmagában létező Isten, aki örökké él, és létének fenntartása mindentől, mindenkitől független. Az „Elohim” Isten méltóságára és nagyságára utal.

Az emberek egy-egy Istennel szerzett tapasztalat után sokszor utótagot csatoltak Isten nevéhez, ezzel érzékeltetve azon tulajdonságát, amely számukra – az adott helyzetben – éppen a leghangsúlyosabb volt. Például Ábrahám „Jehova-Jírének”, azaz „gondviselő Úrnak” nevezte Istent, mikor Isten egy kost adott kezébe áldozatként Izsák helyett. Mózes „Jehova-Nisszinek” nevezte Őt – „az Úr az én zászlóm” –, miután Isten győzelmet adott neki Izrael ellenségei felett.

Valójában Isten minden neve az Ő jellemének, hatalmának vagy természetének valamely vonását nyilatkoztatja ki.

Kereszt- és vezetéknevek

A legtöbb embernek van kereszt- és vezetékneve, sokaknak kettőnél is több. Van közöttük különbség üzenetüket, jelentésüket tekintve? Nos, a vezetéknevet – vagy másképp a családnevet – automatikusan megkapjuk születésünkkor. Ezt nem mi választjuk, de még csak nem is a szüleink. Alanyi jogon illet meg minket, és azt jelenti, hogy ahhoz a családhoz tartozunk, amelybe beleszületünk. Amikor egy adott családhoz tartozó, azonos vezetéknevű embereket vizsgálunk, könnyen megállapíthatunk néhány közös vonást. Ugyanazzal a genetikai örökséggel bírnak, hasonló testi jegyeik vagy lelki vonásaik vannak. Sokszor hasonlóság mutatkozik a veleszületett képességek és az ízlés terén, sőt, gyakran az egyes betegségekre való hajlam is jellemző! Összegezve tehát elmondható, hogy a vezetéknév – vagyis a családnév – egy adott személy genetikai örökségéről és veleszületett természetéről szól.

A keresztnév azonban egészen más: a szülők adják az utódoknak, és általában azon vágyukat vagy elképzelésüket tükrözi, hogy szerintük gyermekük milyen jellemre fog szert tenni élete során. Például Jákób, születésekor kinyújtotta kezét a szülőcsatornából, és megragadta az éppen világra jött Ézsau lábát. Ezt a szokatlan megnyilvánulást úgy értékelték, mint Jákób későbbi személyiségének jellegzetességét, és arra a következtetésre jutottak, hogy e jel szerint a jövőben valamikor Jákób elveszi azt, ami a testvérét illeti meg. Ezért nevezték el „Jákóbnak”, ami annyit tesz: „Kitúró” vagy „Csaló”. Jákób később valóban betöltötte nevének jelentését, amikor elvette bátyja elsőszülöttségi jogát. Élete során azonban – miután Istennel harcolt – jelleme megváltozott. Az Úr ekkor másik nevet adott neki, és „Izraelnek” nevezte őt, azaz „Isten harcosának” vagy „Istentől való fejedelemnek”.

Én magam Claytonnak születtem. Nevemnek ezt a részét nem a szüleim választották, és nem is én. Édesapámék viszont „Davidnek” neveztek el. Azt gondolom, azért, mert szívük szerint remélték, hogy bennem is az a hit és Isten iránti hűség fog kialakulni, ami a bibliai Dávid király életében megnyilvánult.

Érdekes tény, hogy Európa, Afrika, és az „Óvilág” sok országában – a nyugati világtól eltérően – az a gyakorlat, hogy a vezetéknév, a családnév van elől, és ezt követi az utólag kapott keresztnév. Ez a sorrend logikusabbnak tűnik, ugyanis családnevünket nyerjük el először. A vezetéknév az, ami a legtöbbet elmond származásunkról, és természetünkből fakadó vonásainkról. A keresztnév – többnyire – ránk vonatkozó, talán soha nem teljesülő vágyakat fejez ki. Más szóval: a vezetéknév a családtól örökölt természetről szól, a keresztnév pedig az egyén által kifejlesztett jellemről. A családnév veleszületett tulajdonságokat jelez, míg a kapott név olyan jellemvonásokat, amelyeket a születés utáni élet során alakítunk ki.

Ebben a cikkben az óvilági rendet szeretném követni, ahol a vezetéknév, a velünk született családnév megelőzi a keresztnevet, amit szüleink adtak, az életünk során kibontakozó jellemre való tekintettel.

Jézus nevei

Ezen gondolkodva érdemes megvizsgálni azt is, mit mond a Biblia Jézus neveiről. A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk:

„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, a mennyivel különb nevet örökölt azoknál.” (Zsid 1:4)

Itt azt látjuk, hogy Jézus egy bizonyos nevet „örökölt”. Ez a név – mivel örökölte – a családneve, vezetékneve, amit születésekor automatikusan megkapott. A 8. vers kijelenti, mi is ez:

„Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak pálczája a te országodnak pálczája.” (Zsid 1:8)

Jézus az „Isten” nevet nyerte örökségül. Ez az Ő családneve, vezetékneve – azt jelöli, hogy Ő Isten családjából származik. Természete megegyezik Isten természetével, és veleszületett belső tulajdonságai megegyeznek Atyja belső tulajdonságaival.

Azonban emberré születésekor kapott egy másik nevet is: „Jézus”, amely arra a különleges munkára utalt, amit itt e Földön Neki kellett elvégeznie. Az angyal ezt mondta Máriáról, mikor bejelentette a Messiás születését:

„Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.” (Mt 1:21)

A születendő gyermeknek a „Jézus” nevet kellett adniuk, aminek jelentése: „Megmentő”, „Szabadító”. Miért kapta ezt a nevet? Mert „Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből”. Ez a név tehát az egyéniségére, személyes munkájára utal, amit egyedül Ő volt képes elvégezni.

A homlokra írt név

Jelenések 7:14-ben a Szentírás bemutat egy csoportot, amelyet „a 144.000”-nek nevez. Jelenések 14:1-5 részletes leírást ad jellemzőiről, és megmutatja, hogy egy olyan különleges csoportról van szó, amely sok tekintetben különbözik minden más korábbi kereszténytől. Legszembetűnőbb vonásuk, hogy „az Atya neve” homlokukra van írva. Mit jelent ez? Mit mond róluk ez a részlet? Isten melyik neve van homlokukra írva – a vezetékneve (családneve), vagy valamelyik másik neve (ami jellemére, személyiségére utal)?

Némi gondolkodás után rá lehet jönni, hogy ez a név Isten jellemére utal (keresztnevére), nem pedig természetére, vagy isteni képességeire (családnevére). Fontos megfigyelni, hogy az a tény, miszerint a 144.000 homlokán ott van az Atya neve, különleges ismertetőjegye e keresztény csoportnak, amely megkülönbözteti őket az összes többi kereszténytől. E jeggyel nem minden keresztény rendelkezik, különben nem lenne jelentősége kiemelni ezt a tényt, mint e rendkívüli emberek egyik fő ismertetőjegyét.

Ugyanakkor igaz, hogy minden keresztény megkapja az Atya természetét, amit Isten vezetékneve, családneve jelöl. Péter apostol ezt írja:

„A melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon.” (2Pt 1:4)

Minden keresztény rendelkezik az Atya természetével. Abban a pillanatban, amikor valaki végre elhiszi Isten szavának igen nagy és becses ígéreteit, valóságosan isteni természet részesévé, és így Isten családjának tagjává válik. Megkapja Isten családnevét, és az isteni természet részeseként üdvössége van. Abban a pillanatban, amint valaki elnyeri Isten nevét és természetét, bizonyossága van afelől, hogy ő Isten gyermeke és megkapta az örök életet.

Gondoljuk tehát végig: minden újszülött csecsemő tagja annak a családnak, amelybe beleszületett. Abban a pillanatban, amikor világra jön, megkapja vezetéknevét. A családra jellemző egyedi vonások születésétől fogva megtalálhatók benne, függetlenül egyéni döntésétől. Ezt a tényt semmi sem hatálytalaníthatja: ha beleszületett egy családba, akkor annak tagja lett. Azonban az is igaz, hogy egyetlen újszülött sem képes még képviselni a családot. Sőt, sokan még serdülőkorban vagy fiatal felnőttként sem elég érettek arra, hogy családjuk nevében lépjenek fel, és szüleik nem is bíznának rájuk ilyen feladatot. Miért nem? Mert ahhoz, hogy valaki a családot képviselhesse, azonosulnia kell annak alapelveivel.

Hasonlóképpen, minden újjászületett keresztény üdvössége biztosítva van. Isteni természet részesévé vált, ez pedig tökéletes természet. Ettől fogva a keresztény ösztönszerűen vágyik a jóra, és csakis a jóra, ilyen értelemben tökéletes a természete.

Tökéletes természete kell legyen, hiszen az isteni természet részesévé vált, és mivel Istenben nincs tökéletlenség, az isteni természet csak tökéletes lehet. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a tökéletes természet nem feltétlenül jelent egyben tökéletes jellemet is: a természet és a jellem két különböző dolog. Az előbbit születésünkkor kapjuk meg, az utóbbi azonban életünk során bontakozik ki. Így, bár minden keresztény részese Isten természetének (ami Isten vezetékneve), nem minden keresztény részese Isten tökéletes jellemének (ami Isten keresztneve).

Nem feltétele az üdvösségnek

Fontos tudnunk, hogy a jellembeli tökéletesség nem feltétele az üdvösségnek. A jellem tökéletessé tétele folyamat, mely időt vesz igénybe. Ha mégis kritérium lenne, akkor a kereszten függő lator és a parázna Ráháb nem üdvözülhetett volna, és sokan mások is – messze elmaradva a tökéletesség mércéjétől – velük együtt elvesztek volna. A Szentírás mégis az üdvözülők közé sorolja őket. De milyen alapon? Hit által az isteni természet részeseivé váltak. Hit által újjászülettek, és valóságosan Isten gyermekeivé lettek. Soha nem tudták eléggé megismerni Istent és az Ő útjait ahhoz, hogy tökéletesen képviselhessék Őt, mindemellett azonban ténylegesen Isten gyermekei voltak, és ezen az alapon üdvözültek. Soha nem jutottak el a jellemfejlődés tökélyére – ez a történelem során aligha sikerült sokaknak –, azonban Isten tökéletes természete bennük lakozott. Amikor átadták életüket az Úrnak, minden dolog felett átengedték az irányítást Neki, amiről tudták, hogy az Ő akarata, és ebben az értelemben tökéletesek voltak. Ez az a tökéletesség, ami feltétele az üdvösségnek, ők pedig rendelkeztek vele.

A 144.000 jelleme

A 144.000 esete azonban más. Világos, hogy életükben a Szentírás a jellembeli tökéletességre helyezi a hangsúlyt, és nem a természet tökéletességére. Itt nem pusztán újjászületett keresztényekről van szó, akiknek biztosított az üdvössége. Olyan emberek, akik arra hívattak, hogy képviseljék Istent a világban. Az isteni család érett tagjai, akik tökéletesen tisztában vannak Isten akaratával és útjaival, és akik valóban képesek Isten jellemét bemutatni a világnak. Az Atya neve – nyilvánvalóan keresztneve – van a homlokukon. Isten jelleme áll a középpontban, nem pedig a természete. Jelenések 14 tehát a jellemfejlődésről szól, nem az újjászületésről.

A 144.000 és a többi keresztény közötti különbség szembetűnő. Amikor a Biblia jellemzi ezt a csoportot, akkor nem az üdvösség feltételeire mutat rá, hanem arra a jellemre, amelyet azok fejlesztenek ki, akik a Föld végnapjaiban hűen képviselik majd Istent. A leírás tehát nem az üdvösség feltételeiről beszél, hanem egy feladat betöltésének feltételeiről.

Tény ugyanis, hogy sok olyan keresztény van, akik, bár megfertőztették magukat asszonyokkal – hamis vallásokkal –, mégis üdvözülni fognak. A 144.000 azonban minden tisztátalanságtól mentes. Sokan feltámadnak majd, akik életükben nem követték tökéletesen a Bárányt, a 144.000 azonban minden útjában Őt fogja követni, elhajlás nélkül. Számtalan ember örök életet nyer, akinek egészen halála pillanatáig maradtak jellemhibái, de a 144.000 jellemén egyetlen szennyfolt sem lesz.

Nyilvánvaló, hogy Istennek különleges szándéka van a 144.000-rel, és ezen cél érdekében szükséges, hogy tökéletes jellemük legyen.

Isten tökéletes jellemét kell bemutatniuk a világnak; azonban hiba azt gondolni, hogy ez feltétele az üdvösségnek! Nagyon könnyen elkeseredhetünk és összezavarodhatunk, ha ezt a tényt nem vesszük számításba.

Téves elgondolások

Nemes dolog egy keresztény részéről, ha tökéletes jellemre vágyik. Ez a természetes késztetése minden újjászületett embernek, akiben Krisztus élete lakik. Az a vágya, hogy minél tökéletesebben képviselhesse Istent e világban, és hogy életének minden egyes részlete egyre inkább Krisztust tükrözze. Noha ez a törekvés önmagában nagyon jó, ha azonban valaki annyira túlhangsúlyozza, hogy a jellembeli tökéletességet az üdvösség feltételévé teszi, akkor ez a vágy átokká válik. Sajnos, sokan vallják ezt a téves nézetet, melynek több súlyos következménye van.

Először is, minden keresztény világosan látja, hogy nem tökéletes. Sőt, minél közelebb kerül valaki Krisztushoz, annál világosabban látja, mennyi tökéletlenség van még benne. Ha tehát valaki abban hisz, hogy a jellembeli makulátlanság feltétele az örök életnek, akkor nyilván soha nem jut bizonyosságra saját üdvössége felől. Élete állandó bizonytalanság, hiszen véget nem érő küzdelmet folytat a tökéletesség eléréséért, de soha nem remélheti, hogy felkészült a halálra vagy Krisztus visszatérésére. Csak akkor volna meggyőződve készenlétéről, ha tökéletes lenne, de mivel érzi, hogy hiányosságai vannak, ezért valójában nem is reménykedhet az üdvösségben. Ez tehát az egyik következmény, és sajnos sokan közülünk ebbe a tévedésbe estek.

Másodszor az is tény, hogy ez az elmélet szükségszerűen az emberi cselekedeteket helyezi a középpontba, nem pedig azt, amit Isten tett értünk. Sokan közülünk a mai napig azon hamis alapelv szerint munkálkodnak, miszerint a keresztény életnek van néhány olyan területe, amit Isten ránk hagy, mert sikere a mi kemény munkánkon múlik. Sajnálatos módon ezt tekintik hátralévő életük meghatározó feladatának. Bár Isten szül újjá, nekünk kell tökéletessé tenni jellemünket. Ennek egyenes következménye, hogy teher nehezedik ránk, és napjainkat azzal töltjük, hogy saját cselekedeteinkre koncentrálva gyötrődünk, és nem arra figyelünk, Isten mit tett értünk Krisztusban. De ha állandóan csak magunkra összpontosítunk, akkor hogyan remélhetjük, hogy valaha is győzünk a bűn felett?! Ugyan mi jó van bennünk? Hogyan nyerhetnénk erőt a győzelemre, ha szemeink csak önmagunkra néznek?

Harmadszor: a törvényre helyezi a hangsúlyt a lélek helyett. A tökéletesség mércéjévé a törvény iránt engedelmes viselkedést teszi. Ebből pedig egyenesen következik, hogy figyelmünk állandóan a törvényre irányul, és nem a Krisztussal való kapcsolatunkra. Ez törvényeskedéshez vezet – olyan vallásossághoz, amely a törvény követelményeit állítja a középpontba, a lélek képesítését pedig háttérbe szorítja.

Negyedszer: alábecsüljük az újjászületés jelentőségét. Ha csak akkor lehet üdvözülni, amikor jellemünk már tökéletessé vált, és nem akkor, ha újjászülettünk, akkor természetesen az igazán lényeges kérdés a jellem tökéletessé tétele. Így az újjászületésnek nincs is olyan nagy jelentősége, fontossága csak másodrendű.

Ezeket a csapdákat mind elkerülhetjük, ha megértjük: az ember újjászületés által üdvözül, a jellemfejlődés révén pedig arra válik képessé, hogy képviselje Istent a világban – melynek végső eredménye a tökéletes jellem lesz a Földön élő keresztények utolsó nemzedékében.

II. A tökéletességhez vezető út

Jézus tapasztalata

A Zsidókhoz írt levélben találunk egy megdöbbentő kijelentést Jézussal kapcsolatban:

„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek.” (Zsid 5:8,9)

Figyeljük meg, hogy ez az ige azt mondja, Jézus megtanulta az engedelmességet, és tökéletességre jutott. Más szóval: noha Ő kezdettől fogva tökéletes volt – isteni természettel született, és soha, egyetlen bűnt sem követett el, sem szóval, sem tettel egész életében –, mégis volt lehetősége jellemének tökéletessé válni. Senki nem merné azt állítani, hogy Krisztus életének volt olyan szakasza, amikor ne illette volna meg az üdvösség. Nem található olyan pont az életében, amikor ne állt volna szoros közösségben Atyjával és a mennyei angyalokkal. A mennyre való alkalmassága soha nem lehetett kérdés – mégis azt olvassuk, hogy egy bizonyos értelemben még nem volt tökéletes. Mielőtt betölthette volna földi küldetését, előbb még ebben az értelemben is tökéletessé kellett válnia.

Krisztus – természete szerint – eleve tökéletes volt. Életének minden szakaszában ugyanolyan hűségesen követte Atyja akaratát. Abban az értelemben nem volt tökéletes, hogy az Atyától való elszakadás tűzpróbáját még nem állta ki. Eddig soha nem kellett szembenéznie annak valóságával, mit jelent teljesen egyedül maradni a világmindenségben, a világ bűneinek terhe alatt roskadozva. Mi történne, ha ebbe a lángoló kemencébe kerülne? Vajon tökéletes természete és jelleme hogyan reagálna egy ilyen válsághelyzetben? Csak miután kiállta a létező legnagyobb próbát és győzött – csak utána lehetett kijelenteni, hogy Ő valóban, abszolút értelemben tökéletes.

Hasonlóképpen, a keresztények az újjászületés után már tökéletesek Krisztusban, ellenben mégis szembe kell nézniük az élet megpróbáltatásaival, hogy Isten iránti engedelmességük tökéletessé legyen. Jellemüknek csiszolódnia és érnie kell az élet konfliktushelyzetei és próbái között.

Mivel jár mindez?

De mivel is jár valójában a jellem tökéletessé tétele? Milyen cél érdekében szeretnénk elérni? Természetesen a tökéletes jellem azt jelenti, hogy megszabadulunk a bűntől, többé már nem vétkezünk, és teljes összhangban vagyunk Isten ránk, emberekre vonatkozó akaratával. Hiszen a 144.000-ről is azt olvassuk, hogy „az ő szájokban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek” (Jel 14:5). De hogyan érthetjük ezt jól, ha nincs helyes fogalmunk arról sem, mi a bűn valódi oka? Hogyan akarunk megszabadulni bármiféle gonosztól, ha azt sem tudjuk, mivel van dolgunk?

A bűn nem olyasmi, amit az ember dobozba zárhat. Nem egy cselekedethalmaz, amit egyesével ki lehet gyomlálni. A bűn az Istentől elszakadt elmében gyökerezik – vagy a lázadás, vagy a Krisztusban való meg-nem-maradás miatt. A megtéretlen ember esetében az elme, a gondolkodásmód eredendően lázad Isten ellen, míg egy keresztény életében a bűn akkor veti meg a lábát, ha a keresztény nem marad Krisztusban. A Biblia azt mondja, hogy aki Krisztusban marad, nem vétkezik (1Jn 3:6), ezért világos, hogy a bűn csak akkor ütheti fel a fejét egy ember életében, ha az nem marad Őbenne.

A tökéletes jellem tehát valójában azt jelenti, hogy valaki állandóan Krisztusban marad, és egy pillanatra sem távolodik el Tőle. Azt kell megtanulnunk, hogyan tudunk olyan szorosan és megingathatatlanul ragaszkodni Krisztushoz, hogy a Vele való kapcsolatunkat semmi ne törhesse meg, egyetlen pillanatra sem. Vagyis a tökéletes jellemet nem a törvény vagy valamilyen erkölcsi mérce iránti engedelmesség szintjén kell értelmezni, hanem a Krisztussal való kapcsolatunk szintjén. Csak akkor lesz élő valóság számunkra ez a tapasztalat, ha erről az oldalról közelítjük meg. Természetesen ugyanúgy magában foglalja a testi-lelki szokások átformálását, az odaszánás megerősödését, az ítélőképességben, engedelmességben és a hitben való fejlődést – de mindezek csupán eszközök arra, hogy még szorosabban és véglegesebben Krisztushoz tudjunk kapcsolódni. Ne azért törekedjünk ezek elérésére, mert a viselkedés mércéi, hanem azért, mert kapcsolatban vagyunk egy élő Személlyel.

A jellem tökéletessé tétele együtt jár némi tanulással is. Minél világosabban tárulnak fel előttünk Isten útjai, annál hitelesebben tudjuk képviselni Őt a világban. Itt van a helye a törvény megértésének. A törvény ebben a vonatkozásban tanítónkká válik, és felvilágosít minket az Úr szándékai felől. Azonban, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor el kell ismernünk, hogy legtöbbször nem azért halmozzuk lelki téren a kudarcokat, mert nem tudjuk, mi a helyes. Általában nem a tudás hiánya a probléma – ez Isten részéről amúgy sem jelentene akadályt; a Biblia szerint Ő ugyanis „elnézi” a tudatlanság idejét, és nem rója fel nekünk azokat a helytelen cselekedeteket, amelyekről őszintén nem tudtuk, hogy helytelenek. A jó és a rossz tudása hiányának valójában alig van köze ahhoz, hogy még mindig vétkezünk. Ha pusztán az eddigi ismereteink szerint tökéletes összhangban tudnánk élni azzal, amit jónak tartunk, igen közel lennénk a tökéletes élethez. Kudarcunk forrása inkább abban rejlik, hogy azt nem tudjuk következetesen megtartani, amiről egyébként tudjuk, hogy helyes. Ennek nem ismerethiány az oka, hanem az, hogy nem adjuk halálra énünket, illetve nem maradunk Krisztusban. A probléma gyökere tehát nem a törvénnyel, hanem a Krisztussal való kapcsolatunkban keresendő.

Megmosakodni és megfehéredni?

Jelenések 7:13-14-ben egy érdekes kijelentést olvasunk a 144.000-ről:

„Akkor felele egy a Vének közül, és monda nékem: Ezek, a kik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? És mondék néki: Uram, te tudod. És monda nékem: Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7:13,14)

Minden keresztény Krisztus – fehér ruhával jelképezett – szeplőtelen igazságosságába öltözik megtérése pillanatában. Ésa 61:10; Jel 3:18 és Mt 22:12 egyértelműen tanítja ezt az igazságot. Ez a ruha Krisztus ajándéka, és semmi köze ahhoz, amit mi tettünk, vagy tenni tudnánk. Azonban a 144.000 ruhái a leírás szerint különlegesnek tűnnek: megmosták és megfehérítették azokat a Bárány vérében. Az ige kihangsúlyozza a különbséget a többi üdvözülőhöz képest. Úgy tűnik, az a tapasztalat, amit a ruhák megfehérítése jelképez, eltér a többi keresztény tapasztalatától. Bár mindenki megkapja a fehér ruhát ajándékba, a 144.000 ruhái úgy fehérednek meg, hogy közben viselik őket! Ha közelebbről megvizsgáljuk a szövegkörnyezetet, kiderül, hogy ezen keresztények öltözete a „nagy nyomorúságon” átmenve tisztult meg. Itt nem pusztán hétköznapi próbákról van szó, nem azokról a nehézségekről, amelyekkel nap mint nap szembenézünk. Az eredeti görög szöveg szerint ők „a” nagy nyomorúságból jöttek! Ez az utolsó világszéles válság, amely sokkal rettenetesebb annál, mint amit keresztények valaha is átéltek.

Miért a legtökéletesebb?

Istennek van egy „mosógépe” – a nagy nyomorúság –, amiben megtisztítja a jellemeket. Más dolog egyszerűen bedobnom a ruháimat a gépbe, és megint más úgy betenni, hogy közben rajtam van! Utóbbi esetben minden kétséget kizáróan tudnám, hogy nagy nyomorúságon mentem keresztül! Isten terve a 144.000-rel az, hogy jellemüket még életükben megtisztítja. Még földi életük során kell tökéletessé válniuk. Olyan tapasztalatban kell részesülniük, amin egyetlen más keresztény csoport sem ment át a világtörténelemben. Ezután nemcsak Isten vezetéknevével bírnak majd, hanem az Ő keresztneve is homlokukra lesz írva.

A keresztényeknek mindig is szembe kellett nézniük nehézségekkel. A Biblia szerint ez elkerülhetetlen:

„De mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim 3:12)
„... sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk.” (Csel 14:22b)

A kereszténység történelme igazolja e szavakat. Milliókat ítéltek máglyahalálra, vadállatok elé vetették, üldözték és vadászták őket, mintha állatok lettek volna; elszakították őket családjaiktól, éhséget, fájdalmat, nélkülözést és rettenetes kínzásokat szenvedtek el – de egyetlen nemzedék sem jutott el soha a jellemfejlődésnek arra a csúcsára, ami a 144.000-ben megmutatkozik. Milyen következtetést vonhatunk le ebből? Ha a fenyíték és a próba Isten eszköze a jellem tökéletessé tételére, akkor ezeknek a keresztényeknek sokkal nagyobb próbákon kell keresztülmenniük, mint eddig bármely más csoportnak. Ezt aligha vagyunk képesek elképzelni, de ez az igazság. Olyasmi áll előttünk, ami meghaladja képzelőerőnket. Isten segítsen, hogy készek legyünk, és megtanuljunk Krisztusban maradni! Azonban a Biblia arról biztosít minket, hogy ha megpróbáltattunk, akkor értékünk az aranyéhoz lesz mérhető. Remélhetjük, hogy ez a nagy megpróbáltatás az „igazságnak békességes gyümölcsét” (Zsid 12:11) fogja megteremni bennünk. Isten azon munkálkodik, hogy tökéletessé tegye népének jellemét, felírja homlokukra keresztnevét, hogy végre legyen egy „maradék”, amely tökéletesen képviselheti Őt a világ előtt.

Mi a jellem?

Bár Isten abban a pillanatban nekünk adja tökéletes természetét, amint megtérünk, a jellem másképp működik. Lehetetlen valakit azonnal jellemben „részesíteni” – az már nem jellem lenne. Összetevői többek között a türelem, bizalom, remény, hűség, ragaszkodás, feddhetetlenség, udvariasság, bölcsesség, céltudatosság, eltökéltség. A jellem olyan hozzáállások, nézetek és személyes értékek gyűjteménye, ami az idő folyamán alakul ki. Olyan életszemlélet, ami az átélt küzdelmekben – vereségek és győzelmek által – alakul ki. Azonban nem azonos a viselkedéssel – csak megnyilvánul általa.

Hogyan tehető tökéletessé a jellem?

E téma tanulmányozása közben mélyen szíven ütött egy gondolat: Isten csak próbák által tudja tökéletessé tenni jellemünket.

„Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?” (Zsid 12:7)
„Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.” (Zsid 12:11)

Amikor Isten fenyít minket, az az igazságosság gyümölcsével fizet. Az Úr velünk való terve, hogy ne csak természetünkben, hanem jellemünkben is igazak legyünk, és hogy vezeték- és keresztnevét egyaránt bírjuk. Ezért a fenyítés minden keresztény osztályrésze, különösképpen pedig a 144.000-é, akiknek mint utolsó nemzedéknek tökéletesen kell képviselniük Istent a világban.

Minél nehezebb és hosszabban tartó a megpróbáltatás, annál szilárdabb a jellemben bekövetkező változás. Gondoljunk csak bele saját tapasztalatunkba: Miből tanultunk legtöbbet életünk során, és mi hagyott a legmélyrehatóbb nyomot jellemünkben? Számomra a legdöntőbb és legmélyrehatóbb változásokat azok az esetek eredményezték, amelyekhez valamilyen fájdalom vagy feszültség kapcsolódott, és ami arra kényszerített, hogy alaposan átértékeljem viselkedésemet. Mikor még kisfiú voltam, szüleim sokszor mondták, hogy ne rosszalkodjak, én azonban újra és újra megszegtem szavukat. Ha azonban egy-egy nehéz helyzet, vagy édesapám pálcája megtanított valamire, azt a leckét kevésbé voltam hajlamos elfelejteni.

Valójában a megpróbáltatások arra indítanak, hogy mély önvizsgálatot tartsunk, kiértékeljük eddigi életünket, és gyökeres változtatásokat foganatosítsunk. Szörnyű válsághelyzetben tett fogadalmakat nehezebben felejt el az ember.

A lényeges tényező

A keresztény számára a jellemfejlődés leglényegesebb eleme a Krisztusban maradásban való állhatatosság. Ha az ember Krisztusban maradva nem vétkezik, nyilvánvaló, hogy a legnagyobb problémánk abban áll, hogy nem maradunk Benne. Jellemünk ingatag, keresztény életünk hullámzik – Isten azonban azt akarja, hogy megtanuljuk az állhatatosság, a békességes tűrés leckéit. Jelenések könyve 14:12 pontosan erre utal, amikor a következőt mondja a 144.000-ről:

„Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jel 14:12)

Ezen keresztények egyik legkiemelkedőbb tulajdonsága a békességes tűrés, vagyis az állhatatosság. A másik: Jézus hitével bírnak. Természetesen Isten parancsolatait is megtartják, de ez pusztán a másik két tényező következménye. Megtartják Jézus hitét. Krisztus élete – amit hit által nyertek el – bennük van, és állhatatosak a Krisztussal való kapcsolatukban. Ezen a háttéren a világ legtermészetesebb dolga, hogy megtartják Isten parancsolatait is, hiszen Krisztus az, aki munkálja bennük mind az akarást, mind a munkálást az Ő jó kedvéből. Más szóval: a 144.000 azért juthat látható módon is tökéletességre, mert megtanultak Krisztusban maradni, és soha nem veszik le Róla a tekintetüket – egy pillanatra sem.

Krisztus felügyeli a lángokat

Malakiás 3 döbbenetes képpel írja le Isten népének végső próbáját, és egy szokatlan, de bátorító szemszögből mutatja be az előttünk álló válságot:

„Ímé, elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az útat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura. De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja! És ül mint ötvös vagy ezüsttisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt; és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak.” (Mal 3:1-3)

Ebben az igeszakaszban Krisztus szentélyszolgálatának utolsó mozzanatát láthatjuk. Krisztus mintegy hirtelen érkezik meg templomába, vagyis egyházába – ez a nagy engesztelési nappal jelképezett utolsó mozzanat. De mi a célja az Ő jövetelének? Azért jön, hogy a nemesfémet megtisztító ötvös munkáját elvégezze.

A kérdés – „kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját?” – azt sugallja, hogy a megtisztítás eljárása egy félelmetes megpróbáltatás. Ez persze érthető, hiszen egyik eszköze a nagy nyomorúság lesz. Hogyan lehet aranyat vagy ezüstöt tisztítani? Bár én még soha nem láttam, de tudomásom szerint először a nemesfémet olyan magas hőmérsékletre hevítik, hogy megolvadjon. Amikor pedig elérte ezt az állapotot, az ötvös leszűri az olvadék tetejéről a felszínre került salakot. Ahhoz tehát, hogy a fémet meg lehessen tisztítani, először nagy forróságnak kell kitenni. Azonban vegyük észre, hogy ez a folyamat nem változtatja meg a nemesfém természetét: megolvad ugyan, de csak azért, hogy a szennyeződéseket el lehessen távolítani – az arany vagy ezüst lényegileg változatlan marad.

A szeméttel ezzel szemben más a helyzet. Ha fát, levelet, papírt, vagy bármilyen más, hőre érzékeny anyagot teszünk ki ilyen mértékű forróságnak, akkor az nemcsak hogy örökre megváltozik, hanem végleg megsemmisül, porrá ég.

Isten nem leli örömét abban, ha gyermekeit szenvedések és nehézségek között látja, de ha szabad teremtmények akarunk maradni, akkor nem spórolhatjuk meg azokat a leckéket, amelyeket csak a szenvedés iskolájában lehet megtanulni. Ha valaki Krisztusban marad, nem vétkezik – de milyen könnyen levesszük szemünket Krisztusról! Gyakran elhatározzuk, hogy nem vesszük le többé Róla a szemünket, aztán egyszeriben tudatosul, milyen keresztényietlen módon viselkedünk, és milyen messze sodródtunk Tőle – anélkül, hogy észrevettük volna!

Ha azonban valaki nagy feszültséggel járó helyzetbe kerül, akkor gondolatai könnyebben összpontosulnak a fontos dolgokra. Megfeledkezhetnék-e gyermekemről, ha az halálos beteg lesz? Feladnám-e valaha is az érte való imádkozást? Hányszor fogja gondolataimat elterelni róla valami egyéb? Valójában – még ha más ügyekkel kell is foglalkoznom közben – képtelen vagyok megfeledkezni róla. Állandó teher nehezedik rám, ami hatással van a viselkedésemre, az arckifejezésemre, az élet minden területéhez való hozzáállásomra. Ha egyébként vidám ember lennék, aki szeret viccelődni, élcelődni, ez megváltozna. A kevésbé fontos dolgokat félretenném, minden figyelmemet a gyermekemnek szentelném, és megpróbálnék kiutat találni számára. Az imádságos lelkület állandósulna életemben. Ha valaki hosszú ideig ilyen helyzetben kényszerül élni, akkor bizonyos, hogy jellemében végleges változások állnak be. A tréfálkozó ember valószínűleg soha többé nem fog olyan könnyen hiábavaló viccelődésekbe kezdeni, mint korábban.

Romániában megismerkedtem egy férfivel, akinek kétéves kisfia szörnyű halált halt. A gyermek beleesett egy fazék forrásban lévő vízbe, és halálra égett. A kicsi nem halt meg azonnal, hanem egy ideig szenvedett. Az apát ezután két éven át nem látták soha még csak elmosolyodni sem. Évekkel az eset után is, amikor megismertem az illetőt, nagyon komoly volt, aki nem mosolyog könnyedén. A szörnyű tapasztalat örökre megváltoztatta az életét.

Isten tudja: ahhoz, hogy eljussunk arra a pontra, amikor Krisztust már soha nem engedjük el, egy pillanatra sem, félelmetes tapasztalaton kell minket keresztülvinnie. Ezt csak úgy élhetjük túl, ha kitartóan Bele kapaszkodunk, és állhatatosan Őhozzá ragaszkodunk. Ezen rettenetes nyomorúság alatt megtanuljuk majd, hogyan ragaszkodjunk hozzá egyre jobban és jobban. Minden földi támaszt el fogunk veszteni: búcsút mondhatunk munkahelynek, otthonnak, bőséges élelemnek, barátoknak és mindennek. Milyen támaszunk marad akkor? Csakis és egyedül Krisztus! Hogyan tehetnénk meg akkor, hogy akár csak egy pillanatra is elengedjük Őt?! Isten megengedi majd, hogy a megtisztításnak ez a folyamata hosszabb ideig tartson. Nem egy-két napról van szó, hanem hosszú hónapokról. A jellem eközben alaposan átalakul. A salak teljesen kiég. A próba végén pedig lesz egy nép, amely soha többé nem fogja elengedni Krisztust, egy pillanatra sem, és ezért soha többé nem is fog vétkezni.

Nem újdonság

Egy fontos tényezőt figyelembe kell még venni, hogy helyes képünk legyen e témáról. Sokan közülünk úgy gondolják, hogy a jellem tökéletessége abban áll, hogy egyre több ismeretet szerzünk, vagy egyre jobban megtanuljuk fegyelmezni és irányítani a testünket. Az ilyen emberek állandóan arra törekszenek, hogy jobbá tegyék magukat, és ezért állandó harcot vívnak énjükkel, remélve, hogy kiirthatják a bűnt életükből.

Azonban a bűnt nem lehet csak úgy félretenni az útból. A bűn nem fizikai, megfogható dolog. Az ember azért vétkezik, mert saját testi gondolkodásmódja uralja Krisztus értelme helyett. Ma is érvényes az 1Jn 3:6-ban olvasott igazság: aki Krisztusban marad, nem vétkezik. Ennek fényében a bűn feletti teljes győzelem képlete igen egyszerű: Ha eljutunk arra a pontra, hogy folyamatosan Krisztusban tudunk maradni, akkor nyilvánvaló, hogy a bűn feletti végleges győzelemre is eljutottunk. Ezért mondja Pál apostol: „a ki meghalt, felszabadult a bűn alól”. (Róm 6:7) Más szóval: aki az énjét félre tudja tenni és engedi Krisztust élni, az megszabadult a bűntől!

Meg kell értenünk, hogy amikor a 144.000 végül megtapasztalja a bűn feletti teljes győzelmet, az nem valami különleges, újszerű isteni adomány eredménye lesz. Az Úr nekik adott ajándéka semmiben sem különbözik attól, mint amit a többi kereszténynek adott. A nagy különbség abban áll, hogy a 144.000 esetében az elnyert ajándék már életükben állandó valósággá válik. A nagy nyomorúság megtanítja őket, hogyan tartsanak ki Krisztusban, és hogyan ragaszkodjanak Hozzá állhatatosan. Valójában Krisztus jelleme íródik végleg szívükbe, az emberi helyére. Ez nem az ember fejlődéséről szól, hanem arról, hogy Krisztus élete állandóvá válik az emberben: külsőleg is azzá válik, ami belsőleg már lénye részét képezi.

Másként szólva: Krisztussal való kapcsolatunk felbonthatatlanná válik, míg az énünkkel való kapcsolat végleg megszakad. Az önérvényesítés lelkülete kitörlődik a lélekből.

Mi az „új” ének lényege?

Szeretteim, a 144.000 tapasztalata rettenetes lesz, de mégis kívánatos. Mily nagy kiváltság: Isten választottaiként képviselni Őt egy olyan világban, amely tudatosan megtagadta Őt! Milyen óriási kiváltság kinyilatkoztatni Krisztust egy olyan időben, amikor Sátán minden erejét latba veti, hogy bebizonyítsa: az embernek lehetetlen teljesen megszabadulnia az önérvényesítés lelkületétől. Ha igazán szeretjük Istent és az Ő Fiát, akkor a megtisztítás folyamatával járó fájdalom nem tűnik majd túl nagy árnak ahhoz a kiváltsághoz képest, hogy az egész világegyetem előtt igazoljuk: a megváltás valóságos és teljes. A 144.000 minden egyes tagja kész lesz a szenvedések elviselésére, hogy Isten megdicsőülhessen bennük.

Ezért olvassuk, hogy a 144.000 új éneket fog énekelni: eddig még soha senki nem énekelte. Miért nem? Mert Földünk történelme során eddig senkinek nem volt ilyen tapasztalata. Még soha nem volt ember, aki annyira összeforrt volna Krisztussal, hogy el lehetett volna mondani róla: „követi a Bárányt, valahová megy”.

A lelkemben egy hang ezt kiáltja: „Uram, én is köztük akarok lenni!” Kívánom, hogy mindnyájunk szívében, akik szeretjük Őt, visszhangot találjon ez a vágy!

Forrás: Open Face, 2008. május