Lépj ki a kényelemből!

David Clayton

Laodicea nagy bűne az, hogy se nem forró, se nem hideg. A forró és a hideg két szélsőség. Ezek közül egyik sem kellemes, ellenben mindkettő komoly elkötelezettséggel jár. Laodicea ezzel szemben egy nagyon kényelmes, langyos állapottal jellemezhető, ami se nem forró, se nem hideg: nincs elkötelezettség. Bár ez Isten előtt elfogadhatatlan, a testi, emberi természet számára mindenképpen vonzó: elég meleg ahhoz, hogy az elkötelezettség látszatát keltse, de nem elég forró ahhoz, hogy ez az elkötelezettség kényelmetlen helyzetekbe sodorjon. Ez a baj Laodiceával, és mindenkivel, aki ebben a helyzetben van: a langymeleg állapot abba a tévhitbe ringatja az embereket, hogy elkötelezettek, míg a valóságban csak kényelembe helyezkedtek, és elméjükre a hamis biztonság érzetének fátyla borult.

Az igazi keresztény elkötelezettség kényelmetlen dolog. Ki tudja, hova vezeti Isten azt az embert, aki feltétel nélkül átadja magát Neki? Ki tudja, mire indítja majd őt, hogy ezt vagy azt mondja vagy tegye?

A langyos keresztények számára az lenne a legfontosabb, hogy olyan kapcsolatba kerüljenek Krisztussal, ami teljes önmegadáshoz és a Krisztus útja iránti teljes elkötelezettséghez vezeti őket. Mit jelent ez? Azt, hogy teljesen feladjuk saját útjainkat, saját vágyainkat, saját ötleteinket, saját elgondolásainkat, és teljességgel az Úr rendelkezésére bocsátjuk magunkat. Ez egy gyönyörűséges, ugyanakkor félelmetes utat helyez kilátásba. Vajon mit fog Isten tenni? Hova visz majd? Mire tanít? Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha elindulunk ezen az úton. Egy dolog azonban bizonyos: Isten nem fogja engedni, hogy ugyanabban az állapotban maradjunk, amiben eddig voltunk. Ki fog vonni minket az eddigi kényelemből.

Nemrég hallottam egy dalt, melynek szövege nagyon megindított. A dal címe: „Az Igazság hangja”. Képiesen ábrázolja azt az igazságot, amit most próbálok kifejteni. Az első versszak így hangzik:

„Ó, mit meg nem tennék azért a hitért,
Ami ki mer lépni ebből a csónakból, amiben vagyok,
Ki a tajtékzó hullámokra;
Kilépni a kényelemből,
Az ismeretlenségbe, ahol Jézus vár
És kezét nyújtja felém.
De a hullámok gúnyosan vihognak felém,
S arra emlékeztetnek, hogy eddig
Akárhányszor próbálkoztam, mindig elbuktam.
A hullámok folyton csak ezt szajkózzák felém:
'Öcsi, itt nem győzhetsz,
Nem, soha nem győzhetsz!'
De az Igazság hangja egészen mást mond nekem,
Az Igazság hangja így szól: 'Ne félj!'
Az Igazság hangja ezt mondja: 'Ez az Én dicsőségemre van.'
És a sok hang közül, ami felém kiált,
Úgy döntöttem, csak egyet hallgatok és hiszek:
Az Igazság hangját!”

Mindnyájan ott akarunk lenni, ahol Jézus van; a csónakból kilépni azonban félelmetes dolog. Kimozdulni abból a jól megszokott állapotból, ahol minden úgy működik, ahogy elvárjuk, és ahol otthonosan mozgunk. Ez a probléma. Jézus nem minket akar igazolni. Ő nem azt akarja, hogy még jobban begyöpösödjünk jelenlegi vallásosságunkba és életmódunkba. Semmi garancia nincs arra, hogy Ő azt fogja tenni, amit mi szeretnénk. Sőt, sokkal valószínűbb, hogy nem hagy jelenlegi helyzetünkben! Miért lehetünk ebben olyan bizonyosak? Mert mostani állapotunk számunkra sem kielégítő, nemhogy Isten számára. Ahol jelenleg állunk, ahogy jelenleg értjük az igazságot, és ahogy jelenleg forgolódunk ebben a világban – mindez nem juttatott be minket a királyságba, és még csak el sem kezdte beragyogni a világot Isten dicsőségével!

Sokan közülünk azzal dicsekszenek, hogy tudjuk az igazságot Isten személyéről, sőt, egyesek azzal is hitegetik magukat, hogy traktátusaink, füzeteink és prédikációink komoly hatást gyakorolnak világviszonylatban. De nézzünk szembe a valós tényekkel! Nemrég olvastam Samuel Koranteng-Pipim beszámolóját a legutóbbi HNA Generálkonferenciáról. Ebben a következő statisztikát közölte:

A HNA Egyház (mint felekezet), jelenleg 16,3 millió taggal rendelkezik. Az elmúlt évben az egyház átlagosan harminc másodpercenként keresztelt egy embert, ami megközelítőleg 3.000 lelket jelent naponta. Koranteng-Pipim pásztor azt a megjegyzést fűzte ehhez a tényhez, hogy ez már majdnem annyi, mint ahányan pünkösd napján megtértek. (Azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy pünkösd napján az a 3.000 lélek mind ugyanazon a helyen volt és egyetlen prédikáció hatására tért meg.) Ez talán nagyszerű hírnek tűnhet, és azt a látszatot kelti, mintha a hetednapi adventizmus üzenete rendkívüli ütemben terjedne, sőt, mintha már tényleg kezdenénk belefogni a „mű befejezésének” munkálataiba. A Koranteng-Pipim pásztor által ezután bemutatott statisztika azonban sokkal reálisabb és kijózanítóbb képet festett:

Ugyanazon 24 óra alatt, amíg a hetednapi adventisták 3.000 embert megkeresztelnek, csak Kínában több, mint 51.000 gyermek születik (igen, minden nap)! Az egész világon pedig 371.000 gyermek születik naponta! 371.000! Vegyünk le ebből háromezret, és akkor még mindig marad 368.000. Ez már sokkal reálisabb kép. Amíg valaki csak a maga kis dobozában ücsörög, a világ nagyon kicsinek tűnik, de amikor kilép a négy fal közül, és körbenéz, hogy hol van az ő kis doboza, akkor elkezdi megérteni, hogy a világ több, mint az ő négy fala. Sajnos az adventizmus – minden oldalhajtásával együtt – abban a betegségben szenved, hogy a maga kis dobozából szemléli a világot. Mi buzgó örömmel hisszük, hogy ha az a 16 millió adventista hallgatna ránk, akkor komoly előrelépést tennénk. Hát nem vesszük észre, hogy azt a 6,5 milliárd embert „odakint” teljesen hidegen hagyják a mi kis párnacsatáink?! Amíg nincs olyan üzenetünk, ami ténylegesen meg tudja szólítani a világot – mert erő kíséri –, addig SEMMILYEN érdemi eredményt nem tudunk produkálni.

Mit akarok ezzel mondani? Isten művét semmi más nem tudja befejezni ezen a világon, csakis a szent lélek pünkösdi mértékben megnyilvánuló ereje Isten népe között. Ezt elméletileg mindnyájan tudjuk, de az a szomorú tény, hogy nem vagyunk hajlandóak kilépni kényelmes állapotunkból, hogy keressük ezt a legnagyobb áldást. Jelenlegi erőtelen helyzetünkre nincs jobb szó, mint a „tehetetlenség”. Érveken kívül semmi mást nem tudunk felmutatni, semmit!! Vajon ez az az eszköz, ami által Isten be akarja ragyogni a Földet az Ő dicsőségével?

De ki olyan bátor, hogy meg meri tenni azt, amit eddig senki nem tett meg? Ki olyan bátor, hogy meri a maga egyszerűségében olvasni a Bibliát, az életét és gyakorlatát a leírtakhoz igazítani, függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak, vagy a hagyományok milyen akadályokat gördítenek az útba? Ki az, aki kész kilépni a kényelemből, csak mert Jézus valahol ott kint várakozik, és arra biztat, hogy egyszerűen higgyünk Benne? Ki az, aki Krisztus kezére meri bízni mindenét, tudva, hogy így kritikába és kemény ellenállásba fog ütközni, de ezzel nem törődve csak Krisztus elismerését keresi?

Nézzünk szembe a tényekkel: a jelenlegi hozzáállásunk Istenhez és a valláshoz esélyt sem ad arra, hogy ébredés legyen közöttünk. Ugyanazokat a dolgokat tesszük újra és újra, nap mint nap, évről évre: tantételek tantételek hátán, táborok, kiadványok, böjtnapok és imaórák, és SEMMI NEM VÁLTOZIK. Azzal vádoljuk az egyházat, hogy hitehagyásban van, de a gyakorlatban sokszor nem sok különbség van azok kegyessége között, akik az anyaegyházban vannak, és azok között, akik reformátoroknak tartják magukat. Csak ülünk és várjuk, hogy Isten tegyen valamit, de ez soha nem történik meg. A HNA történelem szerint 1888-ban voltunk legközelebb ahhoz, hogy valami történjen: Isten valahogy már majdnem eljutott a küszöbünkig, és egy rövid időre átkerült a hangsúly Krisztusra és a hitre.

De a tények kérlelhetetlenül ott vannak előttünk, és túl nyilvánvalóak ahhoz, hogy ne vegyük észre őket. Azt gondoljuk, hogy mi várunk Istenre, de valójában Isten vár ránk. „Na de mire vár, mit vár Ő tőlünk?” Azt várja, hogy elhiggyük az igazságot. „Na de mit higgyünk? Hát nem hiszünk mind?” Nem, a legtöbben közülünk nem értik, mit jelent hinni. A hit mindig cselekedetekben nyilvánul meg. Ha valaki elhiszi, hogy üdvössége van, akkor úgy fog élni, mint egy üdvösséggel bíró ember – természetből fakadóan, mindenféle külső nyomás és noszogatás nélkül. Ha valaki elhiszi, hogy a Krisztusban való hit által jogosult a lélek keresztségére, és hogy ez a keresztség a lélek ajándékaival jár, akkor ez a hit a cselekedeteiben is meg fog nyilvánulni. Eddig csak ültünk és vártuk, hogy majd tüzes nyelvek ülnek ránk is, és valami rendkívüli, látványos dolog fog történni, mondván, hogy akkor majd hiszünk, de a valóság az, hogy Isten 2000 évvel ezelőtt odaadta az egyháznak ezeket az ajándékokat és soha nem vette vissza. Amikor Isten szól, hinnünk kell szavában, nem pedig várnunk valami látható jelre, hogy majd azután hiszünk.

Ellen White határozottan és félreérthetetlenül támogatja ezt a bibliai igazságot.

„Miért nem visszük betegeinket és szenvedőinket Isten elé a hit karjaiban? Miért nem tanítjuk őket arra, hogy higgyenek a nagy Orvosban? Miért nem ragadjuk meg az ígéreteket és visszük a betegeket Istenhez; kérve, hogy az Ő gyógyító ereje nyilatkozzék meg? Miért nem hivatkozunk erre az ígéretre: 'azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik'? Ez Isten gyermekeinek kiváltsága, és hitünknek minden rendelkezésre álló eszközt meg kellene ragadnia, ami által növekedhet.
Krisztus ígéretei most is éppoly frissek, erősek és megbízhatók, mint az apostolok napjaiban. Egyesek a hit általi gyógyulás kérdését szélsőségekbe vitték, és ez nagy kárt okozott a témának. Azonban az Istenben való hit szükségességét mindenkor az egyház előtt kellene tartani. Vajmi kevéssé vagyunk kiváltságaink tudatában. Vezessük csak be megbízatásunknak ezt a részét is gyakorlati életünkbe! Legalább olyan jelentősége van ennek, mint az ige hirdetésének.
... Ha azonban a munkások elhanyagolják az Istennel való kapcsolatukat, a megelevenítő, életadó lelki erő elektromos folyama nem tud teljes gazdagságában a népre áradni. Az egyháznak fel kell ébrednie. Amikor Krisztus ezen a Földön volt, hogy visszanyerje az elveszett lelkeket, és helyreállítsa Isten erkölcsi képmását az emberben, figyelmeztetések, kérlelések, intések, és az Atya akarata iránti tökéletes engedelmesség példájával hívta az embereket – néhány helyen azonban mégsem tudott sok hatalmas csodát tenni hitetlenségük miatt. Most is ez az oka annak, hogy nem látunk többet az Isten Lelkének emberi elmékre gyakorolt mélységes munkájából, és ezért nem tapasztaljuk erejének megnyilvánulását a betegek gyógyításában. A hitetlenség az akadály közöttünk és Isten között.
Milyen szomorú, hogy Istennek csalódást okoznak, és megrabolják Őt dicsőségétől az ige hirdetői, mert nem vesznek tudomást kiváltságaikról, és nem növekednek a hitben és a szeretetben! Vigyétek betegeiteket hitben Isten elé! Alázzátok meg szíveiteket Őelőtte, megvallván bűneiteket! Ezután imádkozzatok őszintén és bízva, s meglátjátok Isten erejének hathatós munkálkodását. Így értitek majd meg ezt az igét:
'Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse.' (1Kor 1:27-28)” (Ellen White, Review & Herald, 1898. július 19.)